Gondolat Kiadó

Elsschot, Willem: Sajt / Lidércfény

Wekerle Szabolcs - Gera Judit (ford.)

Akcentusok

Willem Elsschot (1882-1960) a belgiumi flamand irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Cinikus hangja, iróniája és humora mögött valójában egy kiábrándult romantikus rejtőzik. Legtöbb művében ugyanazon figura jelenik meg kettős alakban: Laarmans, a reménytelenül idealista antwerpeni kispolgár és Boorman, a kemény üzletember, akinek az üzleten kívül semmi sem számít. A Sajt (1933) című kisregényben Laarmans olyasmibe kezd, amihez végzetesen nem ért: a sajtkereskedésbe. Ugyanezt a Laarmanst az 1946-os Lidércfényben a szellemi értékek világa csábítja el, aminek folytán mind távolabb kerül a biztonságot jelentő családi körtől. Mindkét kisregény hátteréül a titokzatos Antwerpen szolgál díszletül. Elsschot legalább olyan szeretettel, mint amilyen maró gúnnyal ábrázolja a boldogságát, megélhetését, önmagát kereső antwerpeni kisembert és vele azokat az értékeket, amelyeket érdemesnek tart megőrizni.

251 oldal

Ár: 2450.- Ft

RÉSZLET - Sajt

2.

Aznap este éjfélig kártyáztam a Három Királyokban, és legurítottam négy korsó pale-ale-t, úgyhogy tökéletesen felkészültnek éreztem magam, hogy egyhuzamban végighorkoljam az éjszakát. Próbáltam halkan levetkőzni, mert a feleségem már régen aludt, és én egyáltalán nem voltam kíváncsi a sápítozására. Ám amikor fél lábra álltam, hogy lehúzzam a zoknimat, nekiestem az éjjeliszekrénynek, mire a nejem egyből felriadt.

- Szégyelld magad - kezdte máris.

Ám ekkor csengetés hangja hasított házunk csöndjébe, mire a feleségem egyből felült az ágyban. Egy ilyen éjszakai csengetésben van valami ünnepélyes. Mindketten mozdulatlanul vártunk, míg a lépcsőházban elhalt a csengés; a szívem kalapált, a jobb lábamat még mindig a kezemben tartottam.

- Hát ez meg ki lehet? - suttogta a nejem. - Nézz ki az ablakon, még úgyis csak félig vetkőztél le.

Általában nem így zajlottak ezek az éjszakai társalgások, de a váratlan csengetéstől még veszekedni is elfelejtett.

- Ha nem mégy azonnal, és nézed meg ki az, akkor megyek én! - fenyegetett az asszony.

De én tudtam, miről van szó. Mi másról is lehetett volna? Kinéztem, és az ajtó előtt egy árnyékot láttam; az árnyék felkiabált, hogy Oscar van itt, és kérte, máris menjek vele anyámhoz. Oscar az egyik sógorom, az a fajta ember, aki ilyen helyzetekben szimplán nélkülözhetetlen. Közöltem a feleségemmel, miről van szó, újra felöltöztem, és lementem, hogy ajtót nyissak.

- Ma este vége - biztosított a sógorom. - Elkezdődött a haláltusa. Vegyél sálat, mert hideg van.

Engedelmesen sálat kötöttem, és követtem az utcára. Odakint csönd volt és hideg, s mi kiléptünk, mintha melósok lennénk, akiket vár az éjszakai műszak. A házhoz érve gépiesen nyújtottam a kezem a csengő felé, de Oscar megállított, megbolondultál, kérdezte, és halkan megkocogtatta a levélszekrény fedelét. Az unokahúgom nyitott ajtót, Oscar egyik lánya. Hangtalanul tette be utánunk az ajtót, és azt mondta, menjek fel az emeletre; Oscar előrement, én követtem. A kalapomat is levettem, ami pedig nem volt szokásom anyámnál.

A bátyám, a három nővérem és a nagysága odafentről a konyhában ültek, a szoba mellett, amelyben még ott feküdt anyám. Valószínűleg legalábbis. De hát hol is feküdne máshol. Egy idős apáca, ugyancsak az egyik unokahúgunk, hangtalanul kiosont a halottas szobából a konyhába, aztán vissza. Mind úgy néztek rám, mintha a szememre akarnának vetni valamit, az egyik nővérem suttogta csak, hogy szervusz.

Maradjak állva, vagy jobb, ha leülök?

Ha állok, az olyan, mintha alighogy megjöttem, máris el akarnék menni. Ha pedig leülök, úgy tűnhet, belenyugodtam a helyzetbe, anyám állapotába is. De mivel a konyhában mindannyian ültek, én is odahúztam magamnak egy széket, és letelepedtem egy kicsit hátrébb, a lámpa fénykörén kívül. Szokatlan feszültség töltötte be a helyiséget. Talán azért, mert leállították a faliórát? Átkozottul meleg volt a konyhában. És hozzá az a sok bedagadt szemű nő, mintha hagymát hámoztak volna.

Nem tudtam mit kéne mondanom.

Anya hogy van? Ezt ugye nem kérdezhettem meg, mert mindenki tisztában volt vele, hogy vége, a kötelek el vannak oldva. Persze sírni lett volna a legjobb, de mégis hogyan lássak neki? Egyszer csak kezdjek szipogni? Vagy húzzam elő a zsebkendőmet, és szárogassam a szemem, ha könnyes, ha nem? Az a gonosz pale-ale csak most kezdett igazán hatni, biztosan a szűk konyhába szorult hőség miatt. Egészen leizzadtam.

Jobb híján felálltam.

-Menj be, nézd meg - javasolta bátyám, aki orvos.

Teljesen normális hangon beszélt, nem túl hangosan, de azért jól hallhatóan, úgyhogy immár biztos lehettem benn, éjszakai túrám nem volt hiábavaló. Megfogadtam a tanácsát, mert féltem, hogy rosszul leszek a sok sörtől, a hőségtől meg a konyhában uralkodó hangulattól. A többiek persze nyilván a megrendültségem számlájára írnák a dolgot, de mi lenne, ha mondjuk egyszer csak elhánynám magam, gondoltam. Még elképzelni is rossz. Odabent hűvösebb volt, és a szoba, szinte teljesen sötétségbe burkolózott, és én akkor ennek is, annak is kimondottan örültem.

Az éjjeliszekrényen magányos gyertya pislákolt, melynek fényéből alig jutott valamennyi a magas ágyban fekvő anyámra, így nem kellett látnom a haláltusáját. Unokahúgunk, az apáca csendben imádkozott. Álldogáltam ott egy ideig, amikor bejött a bátyám, felvette a gyertyát, a magasba emelte, mint valami fáklyásmeneten, és megvilágította vele anyámat. Valamit észrevehetett, mert visszament egész a konyhaajtóig, és mindenkit megkért, hogy álljon fel az asztaltól. Hallottam, hogy eltolják a székeket, és a következő pillanatban már ott is voltak a szobában.

Kisvártatva legidősebb nővérem közölte, hogy vége, de az apáca ellentmondott neki, hiszen, úgymond, anyám még nem lehelte ki a lelkét. Lehet, hogy csak nem láttuk a párát a sötétben, gondoltam. Aztán még legalább egy órán át tartott a dolog, én közben rendületlenül küzdöttem a sörrel, ám végül bejelentették, hogy anyám meghalt. És igazuk volt, mert akárhogy győzködtem magamban, hogy üljön fel, és egyetlen rettegett mosolyával kergesse szét ezt a szájtáti bandát, mit sem értem vele.