Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.03.19. 11:39 zaphodbb

Művészet és politika

Címkék: könyv gondolat kiadó művészettörténet katalógus 2009 2

Havasréti József: Széteső dichotómiák - Színeterek és diskuzusok a magyar neoavantgardban 

1. MŰVÉSZET ÉS POLITIKA A HETVENES-NYOLCVANAS ÉVEK HATALMI DISKURZUSÁBAN

A Káli-medencében az 1970-es évek közepétôl letelepedett képzômûvészek kezdeményezésének, tevékenységének megértéséhez a korszak politikai és kulturális sajátosságainak rövid áttekintése szükséges. A hetvenes években Magyarországon ellentmondásos politikai folyamatok érvényesültek. Továbbra is érvényben volt a hatalom és a társadalom nem politizáló többsége között részleteiben már a hatvanas évek második felében megkötött különbéke, az úgynevezett „konszolidáció”. Az állam nem avatkozott be az egyén magánéletébe, és elvileg a kulturális és mûvészeti életben is engedélyezve voltak azok az irányzatok és törekvések, melyek nem sértik közvetlenül a hatalom érdekeit. A pozitív folyamatokat megerôsítette az elôzô évtizedben induló új gazdasági mechanizmushoz kötôdô reformtörekvések viszonylagos liberalizmusa is. „A kádárizmus fénykora (1963–1972) a tömegeknek lassú, de állandó gyarapodást és többékevésbé háborítatlan, békés magánéletet, a mûvészeknek pedig lassú, de állandó kulturális liberalizációt, relatív stíluspluralizmust és korlátozott megnyilvánulásbeli szabadságot hozott – a teljes politikai passzivitásért cserébe” –, emlékszik vissza a korszakra egy szemtanú (Tábor 1997, 131).

A hetvenes éveket egyúttal az is jellemezte, hogy a hatalom és a kulturális élet viszonya keményebbé, diktatórikusabbá vált. Ennek okai között említhetôk az 1968-as prágai forradalom után a szovjet szövetségi rendszer által levont tanulságok és – ettôl nem függetlenül – a magyarországi reformokat ellenzô politikai erôk megerôsödése és a reformok lefékezése.1

Az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika tiltott, tûrt, támogatott kategóriái lehetôséget adtak a politikai beavatkozásra és az engedékenység gyakorlására egyaránt, hiszen e kategóriák között a határokat a hatalom állapította meg, és módosította mindenkori céljainak megfelelôen.2 A neoavantgárd képzômûvészeti törekvésekkel és e mûvészek életvitelével szemben tanúsított türelmetlenség okai többfélék voltak, így például a zsigeri idegenkedés a nyugati eredetû ellenkulturális mozgalmaktól vagy a kultúrpolitikát irányító Aczél György konzervatív képzômûvészeti ízlése. Végül a képzômûvészet különlegesen erôs nyilvánosság- igénye miatt: a – bármilyen szûk körben is – megrendezett megnyitók, akciók, happeningek stb. könnyen értelmezôdtek a hatalom elleni tüntetésként, provokációként vagy a szocialista életmód normáinak megsértéseként.

Milyen szempontok alapján tekinthetô ellenzékinek az olyan mûvészeti tevékenység, amely a közvetlen politizálástól mentes és elsôdlegesen szakmai természetû volt? Erre a kérdésre több válasz is adható. A hazai neoavantgárd a nyugati ellenkultúrából és a nemzetközi mûvészeti áramlatokból egyaránt merítô szubverzív erejével erôteljesen megkérdôjelezte a fennálló politikai és kulturális normákat, illetve a hatalomtól függetlenül szervezett – gyakran magánlakásokban, mûtermekben rendezett – kiállításaival és akcióival egy nehezen ellenôrizhetô „alternatív” nyilvánosság létrehozója és mûködtetôje volt. „Az ellenkultúra legfontosabb hatása […] az volt, hogy a magyar újavantgárd – a szükségbôl szabadságot kovácsolva magának – már nem is nagyon törekedett a megtûrt kultúrába történô integrálódással egyet jelentô, kétes nyilvánosságot biztosító publikálásra, ehelyett periferikus kerületi kultúrházakban, egyetemi kollégiumokban, zártkörû bemutatókon, lakásokban, vidéki mûtermekben […] teremtette meg a maga sporadikus-szakadozott, félig informális, szûk- és sokszor zártkörû, de autonóm nyilvánosságát” (Tábor 1997, 67).

Ugyanakkor a Kádár-korszak kulturális életének sajátos szabályszerûségeibôl kifolyólag nemcsak a hagyományos mûvészet határait megkérdôjelezô – nonfiguratív, dadaisztikus vagy konceptuális – kísérletek rendelkezhettek az ellenzékiség karizmatikus hatóerejével. Ez a karizma a mûvész által használt formanyelvtôl és esetleges politikai szándékától függetlenül is létrejöhetett.

A mûvészet számára az ellenzékiség karizmájának erejét egy olyan kulturális konszenzus biztosította, melynek alapján a korszakban bármely mûvészeti alkotás – amennyiben nem a hatalom hivatalos értékrendjét képviselte – a rendszert bíráló politikai gesztusnak számíthatott. „Mivel a mûvészeknek nem volt lehetôségük arra, hogy politizáló mûveket mutassanak be, politizáló mûvészetüket átvitték személyes létük szférájába. Ez persze nem jelenti, hogy életük egyenlô volt a mûvészetükkel. Távolról sem. Továbbra is többnyire hagyományos módon készítették festményeiket és szobraikat. A társadalomban viszont olyan pozíciót foglaltak el és úgy viselkedtek, hogy abból világossá vált: bármilyen elvontak és mindenfajta célzatosságtól mentesek is alkotásaik, mindenképpen elhajló nézetek metaforáinak tekintendôk” (Szántó 1993, 24). „Egy olyan társadalomban, amely ennyire ellenezte az egyediséget és a különbözôséget, a mûvészek eleve ellenségnek minôsültek. Mivel a társadalmi deviancia egyenértékû volt a politikai devianciával, nem volt szükséges, hogy a mûvész a mûvészetében bizonyítsa ellenzékiségét” (Szántó 1993, 25).

Az átpolitizált világ elôli elzárkózásnak jellegzetes eszköze volt a korszakban a belsô emigráció, amelyet a Salföld környékén megtelepedett értelmiségiek is választottak. Az elkülönülésnek ez a formája talán a neoavantgárd mûvészek önként vállalt különállásánál is radikálisabb volt. A belsô emigráció mint magatartási alternatíva lényege, „hogy az állampolgár megpróbál a lehetô legteljesebb mértékben visszavonulni abból a társadalmi praxisból, amelyben a legális és az illegális tartományainak a határai kiszámíthatatlanok, logikái megtanulhatatlanok és szabályai betarthatatlanok. Ez az alternatíva a privátizmus kiterjesztésével jár. Számtalan formában nyilvánulhat meg, a térbeli elzárkózástól a pótcselekvéseken át az olyan »ellenvilágok« megteremtéséig, mint amilyenek például a vallási közösségekben élés, a földi élet relativizálása és az élet spiritualizálása. A különbözô formák közös vonása egyrészt a társadalomtól való távolságtartás, másrészt az a törekvés, hogy az egyén közremûködjön új egyértelmûségek, betartható saját szabályok létrehozásában” (Szabó 2000, 197).

 

1 „A reform 1973-as bukása az addigi engedmények befagyasztását jelentette. Lukács György halála után belsô vagy külsô emigrációba kényszerítették tanítványait. Az éppen kibontakozó neoavantgárd képzômûvészet, irodalom, színház, zene pedig inkább tiltott, mint tûrt kategóriába került” (Tábor 1997, 132). A hatalom és a kultúra közötti viszony diktatórikusabbá válását olyan intézkedések jelezték, mint a marxizmus pluralizálására törekvô, illetve a csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakozó filozófusok és társadalomtudósok felelôsségre vonása (1973), a balatonboglári kápolnatárlatok hatósági intézkedéssel történô bezárása (1973), a Haraszti Miklós ellen indított „darabbérper” (1973–1974), majd Konrád György, Szelényi Iván és Szentjóby Tamás letartóztatása (1974) (lásd Csizmadia 1995; Révész 1997; Don 1996).

2 A TTT kultúrpolitikai elvének megszületésérôl lásd Révész 1997, 82. A tûrés és a tiltás viszonyára jellemzô volt, hogy az irodalomhoz képest a képzômûvészetben kevésbé tolerálták a nyugati kulturális és mûvészeti áramlatokhoz kapcsolódó törekvéseket. A képzômûvészet ráadásul „szovjetérzékenyebb” is volt az irodalomnál, hiszen itt nem voltak az ellenôrzést nehezítô nyelvi korlátok (Révész 1997, 207–218; Don 1996). Ennek ellenére némi mozgásteret juttattak az ezektôl eltérô irányzatoknak is. 1966-tól kezdôdnek az elsô magyarországi happeningek Szentjóby Tamás, késôbb Erdély Miklós rendezésében, 1968- ban nyílik meg az IPARTERV-kiállítás, mely a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó absztrakt festôgenerációjának elsô reprezentatív bemutatkozása. Sajátos életmódkísérlet és neoavantgárd rendezvénysorozat színhelye 1970 és 1973 között Balatonboglár, melynek Szabó László uszító hangvételû cikke, majd a hatósági beavatkozás vetett véget (lásd Klaniczay – Sasvári 2003).

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr421851956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása