.jpg)
Késő római sírcsoport az aquincumi katonaváros nyugati temetőjében
Budai-Balogh Tibor
Az úgynevezett Bécsi úti temető több kilométer hosszan nyúlik el az aquincumi katonavárost (canabae) nyugat felől megkerülő út mentén (1. kép). A temetőt a Kr. u. 1. század utolsó évtizedeitől a 4. század végéig használták. Ami földrajzi kiterjedését illeti, a betemetkezések sorát hagyományosan a Nagyszombat utcai amphitheatrumtól délnyugatra feltárt sírcsoporttól („I. sírcsoport”) szokás számítani, bár semmi sem mond ellent annak, hogy a dél felé továbbhúzódó ún. „limes-menti” temetőre is a katonaváros nyugati temetőjének részeként tekintsünk. Egészen a 2007. évi feltárásig hihetőnek tűnt, hogy a temető észak felé az egykori Selyemipari Vállalat telkén (Bécsi út 269.) 1978-ban feltárt 21 sírból álló együttessel záródik (1. kép, 2). A szakirodalomban „VII. sírcsoport” elnevezéssel illetett temetőrészlet keleti határát ugyanis egy észak-déli irányú, habarcsba rakott kerítőfal jelölte, amely háromszori irányváltást követően fokozatosan északnyugat felé fordulva valóban lezárni látszott a római kori temetőt (2. kép). Mára világossá vált, hogy a kerítőfal csupán az ottani betemetkezések határát jelölte, a „VII. sírcsoport” északi falán túl (Bécsi út 271.) folytatott kutatás ugyanis egy újabb sírcsoport létezésére vetett fényt.
Rétegtan
A kutatott terület hegylábi környezetben, a Duna és a hegyi patakok egykori összefolyásánál fekszik, így az altalajt alkotó, sárga színű agyagos kőzetliszt ártéri üledékként határozható meg. Régészetileg igazolható, hogy az altalajon meginduló talajosodási folyamat legalább a római kor végéig zavartalan körülmények között zajlott. A szervesanyag-felhalmozódás ütemének gyorsulásával fokozatosan mind sötétebbé váló talajréteg helyenként 1,5 méterre vastagodott, a mindenkori földfelszín hosszú ideig tartó stabilizálódásáról téve tanúságot. Ennek fényében talán meglepő, hogy e vastag kultúrrétegen belül mindössze egy neolitkori, egy kora és egy késő római horizontot lehetett elkülöníteni.
Az őskori területhasználat a talajosodási folyamat megindulásának igen korai fázisában volt kimutatható. Innen a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrájának zselízi időszakához köthető objektumok és elenyésző mennyiségű, rétegből származó leletanyag került elő. A kora római kori területhasználatot egyetlen gödörház mellett számos, jellegzetes 1–2. századi, rétegből származó leletanyag bizonyítja. Az időben legkésőbbi régészeti korú horizontot a késő római temető 3–4. századi sírjai képviselik.
A neolitikum és a kora római horizont közötti mintegy 5000 éves időszakot reprezentáló rétegszakasz nem tartalmazott emberi tevékenységre utaló nyomokat. Ennek valószínű magyarázata, hogy a rétegszakasz agyagosabb paleotalaj-szint (ún. „agyagdúsulási szint”) lehet, amely a terület erdőtakaróval borított jellegére, azaz hosszú ideig tartó használaton kívüliségére utal. Az egyre sötétedő, barna színű réteg a római kortól kezdődően egyenletesen törmelékessé vált, és viszonylag sok leletanyag halmozódott fel benne. A késő római kori szint egészére, így a kései sírok tört kövekkel fedett hantjaira is hegyi patak üledéke települt, amelyben újkori kerámia-, üvegés tégladarabok voltak megfi gyelhetők. Az üledékkel fedett felszínt újkori sár- és vízfolyások szabdalták fel, amelyek medrei a későbbiekben megint csak dolomitmurva anyagú záporpatak-üledékkel töltődtek föl.
Az újkorban megtelepedő üledék nemcsak megakasztotta a terület talajtani fejlődését, de nagymértékű eróziós hatása révén a késő római korig visszamenően kutathatatlanná tette a régészeti kultúrákat. A római kor utáni területhasználat egyetlen bizonyítéka a temetőt északnyugat-délkeleti irányban átszelő vízvezeték, amely nagy mélységének köszönhetően maradhatott érintetlen. Miután a vízvezeték datálása leletek vagy bármi egyéb információ híján nem volt lehetséges, korát archaeometriai módszerekkel próbáljuk majd meghatározni. A vízvezeték létesítésének időpontja fontos, mert terminus post quem adattal szolgál majd a felszín destabilizálódására vonatkozóan, tudniillik árkának betöltésében nem találtunk hegyi patak eredetű vagy sárfolyásból származó üledéket, tehát építésekor a felszín stabil volt, a lejtős tömegmozgások még nem indultak meg. Mindez azt jelenti, hogy a vízvezeték létesítését követően, egy pontosan még meg nem határozott időpontban váltak az eróziós folyamatok oly mértékűvé, hogy romboló hatásukra az újabb kori leletanyaggal datált üledékréteg összeérhetett a késő római szinttel. A terület rétegtani sorát az üledékre hordott mesterséges feltöltés zárta le.
Az eredeti terepfelszín a maihoz hasonló volt, azaz a hegylábi környezet fokozatosan simult a Duna folyóvízi síkságába. Észak-déli viszonylatban enyhe, északi irányba mutató lejtésről beszélhetünk, ami vélhetőleg a Duna és a hegyi patakok egykori összefolyásánál húzódó ártér enyhén hullámos jellegéből adódik. A kora római horizont
A terület római kori történetéről annyit jelenthetünk ki biztosan, hogy a kései temetőt legkorábban a 3. század utolsó negyedében nyithatták meg, és 370 körül már nem használták. Felhagyása és a felszín destabilizálódása közötti időszak története kihullott a történelemből, annál érdekesebb kérdést vet fel a terület kora római története. Az 1–2. századi érme- és tárgytípusok (erősprofi lú egygombos fi bula, pannoniai trombita- fi bula, betűfi bula, márványozott festésű korsó, korai legiós áru, háromlábú edények stb.) közepes intenzitású, de egyelőre még meg nem határozott jellegű területhasználatra utalnak. Egy nagyméretű gödörházon kívül ugyanis egyetlen más objektumot sem sikerült ehhez a horizonthoz kötnünk. Egy rövid életű gödörház viszont magában véve nem töltheti ki tartalommal a rómaiak megjelenése és a temető megnyitása között eltelt közel 200 éves intervallumot, így más magyarázatra van szükség.
A dél felől szomszédos „VII. sírcsoport” megnyitása a 2. század végén történt, ettől az időponttól kezdve számolhatunk a kutatott területen kis volumenű szemétlerakással, illetve a sírásás vagy -rablás során kiszedegetett embercsontok és értéktelen mellékletek temetőfalon történő átdobálásával. A „VII. sírcsoport” megnyitása magyarázattal szolgálhat az újonnan felfedezett, bolygatatlan késő római temetőrészlet sírjai között szétszórva talált embercsontok eredetére, ugyanakkor az egyéb leletek nagyjából egységes rétegbeli eloszlása kevésbé esetleges területhasználatra utal. A területhasználat jellegét és időtartamát objektumok hiányában egyelőre nem lehetséges meghatározni. A kora római horizont objektumai a kutatott terület határain kívül húzódhatnak.
