Gondolat Kiadó

Verhaeghen, Paul / Fenyves Miklós ford.: Omega minor

RÉSZLET

A Név

Először az tűnt fel, hogy már nem hallgatnak a madarak.

Ezzel a mondattal kezdődött.

Rám merednek az írásjegyek, kék színű tinta egy DIN A4-es papírlapon – a jól ismert Deutsche Industrienorm. Maguk a szavak pedig asszociációs cortexemben születtek meg, és 40Hz-es impulzusokban lökődtek ki, miután mindőjüket meghányták-vetették a frontális lebeny anterior struktúrái. Jelentésük, hatásuk, kontextusuk, s mindaz, amit előrevetítenek, egyelőre csak itt, ezek számára világos. Emlékezetem, akár egy lelepleződéstől tartó, remegő összeesküvés. Idegsejtek nyújtogatják tapógatózó dendritjeiket, reszketve emelik csápjaikat a koponyaboltozatom felé, és egyelőre még olvashatatlan graffitiket írnak a csontkupola belső falára. Aztán jön a kettes számú mondat. Majd a hármas. Et cetera. És én csak nézek meglepetten; hitetlenkedve, sőt némi undorral figyelem, amint ez az alkímia, akárha magától, glifákkal borítja el a papírt:

Ím, egy fa nőtt!

Ó fénylő túlnövekvés!

Egy ágon galamb ül.

Mint üres lap, fehér.

Turbékol.

Halálos mondatok, hiába árad belőlük látszólag a szabadság, hiába jelentik a szabadulást.

Méghogy egyetlen turbékoló galamb? VALÓSÁGOS HANGORGIA visszhangzik a fejemben, és nem csak a fehér gerlicék burukkolása – mezőkről, erdőkből, egyenest a levegőégből ereszkednek alá erre a szegény fára a madarak, ezerféle tollazattal, ezerféle csőrrel –, és mindegyik teli torokból énekel. Már nem hallgatnak? Mi az hogy, eszeveszetten mondják a magukét: csipognak, hangicsálnak, zsinatolnak, csivitelnek, csattognak, káricálnak, kakukkolnak, fütyülnek, krúgatnak, kárognak, kurrognak, cserregnek, kerepelnek, pintyegnek, vijjognak, rikácsolnak, kuvikolnak. A magányos, kopasz téli fa egyszeriben megtelik színekkel, csak úgy inog a hangzavar súlya alatt. Bábel fája: minden lehetséges madárfajta idetelepedett, és most mindegyik előrukkol a maga legegyedibb attrakciójával, legcifrább trilláival, legtisztább lármájával.

Nem volt ez tervbe véve. A túlélésnek ára van, anesthesiával kell megfizetni. Ezt bárki megerősíti nekem, aki túlélte a tábort. Üvegbúra alatt élsz. Szorítod lefelé az emlékezet fedelét, mert így a legjobb. Nem, hát éppenséggel nem viselem túl jól. Bámulom a lap alján a fehérséget, félek a szavaktól, amelyek előtűnnek rajta, félek az Auschwitztól, amit majd felidéznek.

Az ablakon túl tombol a Grauzone. Lomhán és méltóságteljesen esik. Az épületek is oly szürkék, már-már feloldódnak a meteorológiai körülményekben. Örökös ködben él ez a város, egy örökké tartó, nevenincs, köztes évszakban. Nem csoda, ha a halhatatlanságról szőtt mítoszai, a még mindig tömegeket vonzó wagneri drámák olyan lomhák, kolosszálisak. Nem csoda, ha nem nélkülözhetik az izomerőt, a hősi szívet és a rejtelmes névtelenséget, és semmi közük a görög szívdobbanás tébolyához. Lett volna csak Orpheusz német, karddal szállt volna le az alvilágba, nem egy szakadt húrú lanttal. Idáig hallom az önjelölt Lohengrineket, pedig fent lakom a huszadikon. Rikácsolnak és ricsajoznak, izmaikat ugráltatják, torkuk kitátva, nyelvük vadul pereg, ádámcsutkájuk föl-alá pattog a vállukra emelt boomboxokból bömbölő hottentotta dalok beatjére (tucc tucc tucctucc tucc). Minden belereszket odalent, világuk őrjöng az egymásnak eresztett ritmushullámokban. Se a derékszögű üvegsíkok, se az NDK-öntetű morzsalékbeton, semmi sem tud megálljt parancsolni ennek a csűrdöngölős akusztifizikának. De még a földalatti szerelvényét is hallom begördülni az állomásra egy háztömbbel odébb; magas futóművén balanszíroz a sehová sem vezető síneken, amelyek csak a horizonton találkoznak össze egy illuzórikus enyészpontban. Ha megerőltetem a fantáziámat, azt is el tudom képzelni, hogy a hanghullámok valamikor beleragadtak a sebtiben kevert cementbe, és csak apránként, kis adagokban szabadulnak ki – vagyis amit most hallok, csak egy régen letűnt múlt maradványa, semmi dolga semmiféle mával, ezzel a ránk erőltetett, ezzel az örökké tartó Mosttal, amely odakint tenyészik.