.jpg)
Az Ekultúrán megjelent recenzió Paul Verhaeghen: Omega Minor című könyvünkről.
Paul Verhaeghen: Omega Minor
Bak Róbert
Paul Verhaeghen egy nálunk jószerivel ismeretlen, az Amerikai Egyesült Államokban tanító flamand pszichológia professzor. A fülszöveg szerint a világsajtó olyan mesterekkel rokonítja, mint W. G. Sebald, Günter Grass vagy Thomas Pynchon. Miután végére értem a könyvnek, egyértelműen Pynchon az, akihez leginkább tudnám hasonlítani. Valami elképesztő erejű nyelven megírt, óriási tudást magába sűrítő, és ezzel együtt nem kis türelmet és odafigyelést is igénylő könyvről van szó. A legközelebbi rokona talán a Súlyszivárvány, bár itt azért nem figyeljük a történéseket a kutyák elméjének mélyéről, és nincsenek háztömbnyi méretűre duzzadt orrmandulák sem. Ellenben van rengeteg szereplő, világháború, titkos katonai kísérletek, meglepő fordulatok és mérhetetlen írói zsenialitás.
Hogy mi az Omega? Az Omega nem más, mint az Univerzum jövőjét leíró paraméter. Még Albert Einsteint is foglalkoztatta, bár később legnagyobb baklövésének nevezte. Ezt kutatja a regény egyik szereplője, Donatella, a fiatal olasz fizikus.
Három lehetőség van. Ha Omega kisebb, mint 1, akkor a világ a végtelenségig tágul, és végül elenyészik. Ha nagyobb, mint 1, akkor az Univerzum tágulása megáll, majd zsugorodni kezd, és végül visszatér az Ősrobbanás állapotába, majd az egész kezdődik elölről. Ha az Omega egyenlő 1-el, akkor fennmaradnak a jelenlegi állapotok, ám miután a csillagok tüzelőanyaga elfogy, egy halott, örökké fagyott és sötét hely lesz Univerzumunk. Nincs új kezdet, nincs remény.
Verhaeghen is arra keresi a választ regényében, hogy mi lesz a világgal. És teszi ezt úgy, hogy górcső alá veszi a 20. századi történelmet, a tudományokat, a különféle művészeteket és magát az emberi elmét is.
Paul Andermans, az elbeszélő, fiatal flamand pszichológusként Németországba érkezik, hogy kutatásokat folytasson. Szakterülete nem más, mint az emberi emlékezet. Bár Amerikába vágyik, miután megérkezik, rájön, hogy ennél nincs is ideálisabb hely. A regény jelen idejében, 1995-ben, épphogy egyesült a két Németország, az egykori NDK magán viseli a szovjet megszállás nyomait, és még tucatjával találkozhat olyanokkal, akiket így, vagy úgy, de érintett a II. világháború. A nyugatról érkező változások még főleg az újonnan megjelenő bevándorlókban, gyerekbandákban és a falakra firkált furcsa graffitikben nyilvánulnak meg. Egy balsikerű városnézés során alaposan ellátja a baját az utóbbi időben egyre jobban megerősödő szkinhedcsoportok egyike, és ő kórházba kerül. Itt ismerkedik meg az öngyilkossági kísérlete után lábadozó auschwitzi túlélővel, Jozef de Heer-el.
A mogorva öregember és a fiatal tudós hamar összebarátkozik, és megállapodnak, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Ám hamar kiderül, hogy ez a kapcsolat elég egyoldalú lesz, az öreg mesél, az ifjú pedig csak hallgat, és mindent lejegyez. De Heer története egy 20. századi, Németországban élő zsidó fiú univerzális története. Ezeken mentek át a legtöbben. Apró zaklatások, zsidóellenes törvények, munkaszolgálat, majd deportálás. Ez utóbbit, a deportálást, még sikerül ideig-óráig megúsznia, és az Alvilágba kerül, ahol kártyacsalással és bűvészmutatványokkal tartja fent magát, ám végül Auschwitzot ő sem kerülheti el. Majd jön a szürke NDK-s kor, ahol, mint híres tv-bűvész tartja fenn magát. Ez a rész teszi ki a kötet legnagyobb részét.
A történet azonban több szálon fut. Megismerjük Donatella, a fiatal fizikusnő, és a főnöke, az atombombát kifejlesztő Nobel-díjas Goldfarb, egy ’30-as évekbeli német filmcsillag, Helena Guna, egy rejtélyes SS tiszt, a kallódó tizenévesből őrjöngő neonácivá váló Hugo, a (pornó)filmkészítő Nebula, valamint a háttérből irányító, rejtélyes, maszkos-álarcos egykori SS tiszt, Liebenfels történetét is. Ezek a szálak folyamatosan keverednek, sokszor azt sem tudjuk, hogy ki beszél, vagy azt, hogy miről. De, ahogy lenni szokott, a szálak a végére egy valóban elsöprő erejű fináléban összeérnek, és mindent megértünk. Senki sem az, akinek látszik. A történelmet nem lehet (át)alakítani.
A regény hihetetlenül gazdag szimbólumokban, melyek legtöbbje vallási eredetű: keresztény, zsidó, kabbalista, hindu, buddhista, római, görög, stb. Ezek folyton át meg átírják egymást, míg végül egyik sem lesz érvényes. Megöli egyik a másikat. És ahogy közeledünk a nullához(?) a berlini házfalakra firkált titokzatos számok formájában, úgy értjük meg, hogy csak egyetlen motívum tarthat ki végig, az Omega. Bár ennek jelentése folyton változik – lehet ez Auschwitz, Hitler, a végítélet, vagy egy egyszerű fedőkód is. Végül azonban tényleg csak egy jelentése marad; Ω nem lehet más, mint az a dolog, ami talán a legjobban meghatározza világunk mai arcát.
Ez idáig ha bonyolult is, többé-kevésbé követhető. Ám vannak zavaró tényezők, amiken folyton megakadunk. Ha valóban Paul Andermans az elbeszélő, amit ő már a legelején az agyunkba vés, akkor, hogy lehet az, hogy egyszer nem ismeri Goldfarbot, és a történetét, amikor néhány oldallal azelőtt írta le. Vagy, egy ponton de Heer kiszól a hallgatóságához, (Andermanshoz, vagy hozzánk, nehéz eldönteni), hogy a történelemhamisítás első lépése mindig az, amikor szimbólumokkal, párhuzamokkal akarjuk felruházni azt, amit nem lehet. Ezt tették a nácik, ezt tették az oroszok. Itt kezdjük elveszíteni a fonalat – akkor ő miért halmozza el történetét ilyen mérhetetlen mennyiségű mitológiai-vallási motívummal? Mit akar elfedni? Figyeljétek a kezem, mert csalok.
A kötet korántsem hibátlan, egy-két rövidebb részlet erőltetettnek tűnik, néhol túlírt, ám ezért kárpótol a nyelvi lelemény, a rendkívül jól kidolgozott történet és a karakterek, a hihetetlenül csavaros fordulatok, és a rengeteg tudás, ami belé van sűrítve. Ebben az esetben külön ki kell emelni a fordítót, Fenyves Miklóst, aki remek munkát végzett. Az Omega minor valóban az egyik első, egyetemes érvényű, 21. századi nagyregény.
