Merem ajánlani
Paul Verhaegen: Omega minor
642 oldal, 3990 Ft
Verhaeghen regénye monstruózus és ambiciózus, magával ragadó, nagy tárgyi tudásra támaszkodó és tanulságos. Metszően okos és szellemes, helyenként pedig kifejezetten megrendítő. És hát nem, nem tetszett igazán.
A történet agyafúrt és szövevényes, telis-teli váratlan fordulatokkal, több szálon és több idősíkon fut. Az események jelen ideje 1995, a helyszín Berlin, illetve Potsdam. Itt kutat posztdoktori ösztöndíjjal Paul Andermans, a fiatal pszichológus. Miután a metrón egy neonáci banda ellátja a baját, a kórházban összebarátkozik egy öregemberrel, aki aztán apránként elmeséli neki az életét. A holokauszt-túlélő Jozef De Heer elbeszélése nyomán föltárul a berlini gyermekkor idillje, az egyre fokozódó üldöztetések, az illegalitás, az auschwitzi fogság, végül pedig az NDK-ban töltött évek története. A másik fő múltbéli történetszál a Nobel-díjas fizikus, Paul Goldfarb sorsát mutatja be, elsősorban a részvételét a Los Alamos-i atombomba kifejlesztésében. Az 1995-ös színen pedig két lány is fölbukkan Paul életében: az egyikük fizikus, az immár idős Goldfarb tanítványa és szeretője, a másik pedig, akinek az édesanyja kisgyerekként megjárta Mengele doktor kísérleti laboratóriumát, a saját múltja után kutat.
Mindezzel persze csak a legfontosabb szálakat jelöltem, azokat is vázlatosan. Sok-sok mellékszereplő bukkan föl a regényben sok-sok saját történettel, valamint maguk a fő szálak is összetalálkoznak, hogy aztán kiderüljön: senki sem az, akinek mutatta magát. Ezekről a lelepleződésekről nem ejtenék szót, mint ahogy a bombasztikus végkifejletről sem, mivel Verhaeghen könyvét számos tekintetben a detektívregény logikája mozgatja. Ugyanakkor a meglepő felismerések, a feltáruló titkok-tervek dacára sem valamiféle posztmodern krimi az Omega minor.
Már csak azért sem, mert a kötet túlnyomó része - nem utolsósorban a nemzetiszocialista diktatúra kiépülésének és működésének a bemutatása - nem ebbe az irányba mutat. És hát az anyaga, a textúrája is bonyolultabb ennél. Természettudományos és történetfilozófiai esszébetétek sorakoznak benne, pompás leírások, monológok, emlékezetes jelenetezés lépten-nyomon. Verhaeghen jó író. És azzal is tisztában van, hogy miről akar beszélni. Arról a századról, amelyet a holokauszt és az atombomba határozott meg, illetve arról a világállapotról, amelyet ez a század hagyott maga után. Ha kell, szarkasztikus humorral, ha kell, informatívan, ha kell, magával ragadó részletezettséggel, ha kell, torokszorítóan. Mindvégig szellemesen. Ráadásul roppant dinamikusan teszi mindezt: sok a vágás a szövegben, nem ritkán bekezdésről bekezdésre változik az elbeszélő személye. Verhaeghen okosan és avatott kézzel vezet minket, és láthatóan igen behatóan ismeri azt, amiről éppen mesél, legyen szó akár a kora harmincas évek bohém Berlinjéről, akár az NDK hétköznapjainak levegőjéről, akár a Los Alamos-i kutatóközpont belső viszonyairól.
Részleteiben remek és emlékezetes - az egész, úgy, ahogy van, mégis elkedvetlenített. Legalább két okból.
Az egyik ok a rejtélyre, a mindent fölülmúló, nagy csattanóra fölépített történetvezetés. Mintha egy finom hajszálrepedés futna végig a "történelmi regény" és a regényes történet között. A meglepő és nagyszabású finálé (amelyről, ismétlem, nem kívánom lerántani a leplet) túlságosan is hatásvadász - és ezzel együtt valahogy mégis súlytalan - ahhoz képest, hogy nemrég még az európai kataklizma kellős közepén jártunk. Ha úgy tetszik, a történelem tényei súlyosabbnak bizonyulnak a szerzői fantáziánál. Hatalmas, bonyolult és gondosan szerkesztett fölépítmény az Omega minor, érzésem szerint itt mégis elveszíti a belső egyensúlyát. Mert hát máskülönben Verhaeghen a jelen tekintetében mindvégig határozottan tagadja a nagyszabást. Paul Andermans tipikus passzív regényhős, akinek már a fogantatása is félresikerült, egy hosszú éjszaka zárlataként, véletlenül esett meg: "Egy ilyen kis sereghajtó uszadék a hajnalig tartó ivászat és strapa után - miféle épkézláb örökítőanyag lehet még abban a sejtmagban?" És így tovább: a jelen idejű szereplőkről a szerzőnek még véletlenül sincs túlságosan sok jó szava. A távolságtartó irónia, amely szinte mindvégig ott cseng a hangjában, az 1995-ös jelenetekben érzékelhetően fölerősödik. S azáltal, hogy a zárlatot aztán mégis eget-földet rengetően nagyszabásúvá alakítja, azt gyanítom - és ez volna a húzódozásom másik oka -, hogy veszedelmesen közel kerülünk a giccshatárhoz.
Ráadásul ez a gyanú helyenként már korábban is fölüti a fejét. Például amikor az érzékeny náci tiszt kimenti doktor Mengele karmai közül a szerelme kislányát: "nagy, néma szemekkel néz rám, mereven és fürkészőn, még csak meg se rezdül a szemhéja, s zavaros félálmában megengedi, hogy lecsókoljam a könnyeit". Igen, persze, ez csak egyetlen félresikerült passzus a több mint hatszáz oldalas regényben. De vegyük észre, hogy nem egyszeri megbicsaklásról van szó: holokauszt ide, atombomba oda, dacára minden brutalitásnak és bestialitásnak, minden pornográfiának, valamint dacára Verhaeghen minden antropológiai pesszimizmusának, a szerelem, az ezerszer megénekelt szerelem óvón kiterjeszti a szárnyát a regény világa fölé. Ez volna az egyetlen pont, ahol az ember megvetheti a lábát a kozmikus reménytelenséggel szemben. Még a sugárfertőzött rákbetegek is egymás karjában keresnek menedéket, és ekkor az a gyanú fészkeli magát az olvasó szívébe, hogy mintha azért egy-két dolog el volna nagyolva, már ami a tollatlan kétlábú állat voltaképpeni természetét illeti.
Érdemes elolvasni az Omega minort, mert fontos könyv az aránytévesztésével együtt is: mindaz, amit a huszadik század történelmi traumáiról elmond, pontos és tárgyilagos. Én nem föltétlenül a kétezres évek reprezentatív nagyregényét keresném benne. Valószínűleg annak készült pedig, ám ehelyett - és ez sem kevés - egy nagyszabású történetfilozófiai kalandregény kerekedett belőle.