.jpg)
Vlagyimir Szorokin: 23 000 könyvéről jelent meg recenzió az Index KönyvesBlogján, szakállas nő tollából. Ebből olvashattok részletet alant, teljes terjedelmében pedig a linkre kattintva.
Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.
Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.
