Gondolat Kiadó

KÁLLAI VILMOS: Nádszálak az őszi szélben (részlet)

A Nádszálak az ősz szélben az elmúlt ötven év magyar történelmét feldolgozó regényciklus első darabja, melynek középpontjában az 1956-os forradalom áll. A Barankovics Alapítvány szépirodalmi pályázatának díjnyertes műve.

És akkor minden megváltozott

"Azon a reggelen is munkába sietett a város. Szergej Jakovlevicset valamivel hét után felhívta Rákosi Mátyás volt titkárnője. Matvej Rakosit ugyan eltávolították, de a titkárnő a helyén maradt. Előbb méltatlankodott, hogy már tegnap is kereste, majd arról tájékoztatta, ma reggel hazaérkeznek végre Jugoszláviából a magyar párt és állami küldöttek. Keresni pedig inkább csak azért kereste, hogy felhívja a figyelmét, mindenképpen menjen el valamelyik egyetem gyűlésére. Valami készül, tette hozzá végül.

Szergej Jakovlevics éberen figyelt a tájékoztató alatt. Tudott róla, hogy Miskolcon valamiféle munkástanács alakult. Az ottani megyei párttitkár támogatta a kezdeményezést. Talán az élére is állt. Ugyan tud-e róla az országos pártközpont, tette fel a kérdést magának az öreg megbízott.

Hallott a tegnapi diákgyűlésekről is, noha nem mindegyikről. Kicsit bosszantotta, hogy egyéb halaszthatatlan dolgai miatt nem jutott el egyikre sem. Abban viszont biztos volt, hogy ma eljut. Egyébként is ez ígérkezik lényegbeli gyűlésnek, nem lehet másként, tegnap csak előkészítették hozzá az anyagot. De hát milyet? Miről akarnak vitatkozni? És mit szólnak majd hozzá az egyetem vezetői? És a központ? Mit szól majd hozzá a hatalom? Mert ez még az egyetemi fiatalok mozgolódásánál is jobban érdekelte Szergej Jakovlevicset.

A hatalom! Igen, a hatalom.

Arról még nem tudott Szergej Jakovlevics, hogy a fiatalok a Rádióban jártak, s be akarták olvastatni a követelésüket. Arról sem tudott, a titkárnő nem tájékoztatta róla, hogy új ifjúsági szervezet alakult, a MEFESZ…

Kilenc óra körül ért be a Keleti elé. Megkapta a szemét a Szabad Nép vezércikkének címe: Új tavaszi seregszemle… Vette kezébe a lapot, s nyomta a rikkancs markába érte a forintot. Nyugtalanságában a negyven fillért is nála hagyta. Mások is vették a lapot, a fiú oda sem nézett az arcára, akkor már másik vevőnek nyújtotta a lapját. Később középen is kinyitotta az öreg megbízott, Gomulka beszéde azonban nem érdekelte.

Tudta, hogy a magyar küldöttség reggel érkezik haza Jugoszláviából, az érdekelte. Ahogy a kellemes délelőtti napsütésben a vezércikket olvasgatta, a fiatalokról az egyik magyar közmondás jutott eszébe: Ha elmegy a kandúr, cincognak az egerek. Ezen elmosolyodott egy cseppet, és ismét az jutott eszébe, mit szól majd a kandúr… Vett egy másik újságot is, abban meg az egyik főelvtársat bírálták… Hm. Ilyesmi is lehetséges?

Tizenegy tájban jutott be a bölcsészek gyűlésére. Igazi forrongás, állapította meg az első pillanatban. Aztán kivette a szóból, hogy előzőleg nem akartak valamit, aztán megváltoztatták a véleményüket, talán a tizedik hozzászólás után, s akkor már nagyon akarták azt a valamit. Végül határoztak, és Szergej Jakovlevics is megtudhatta, hogy a bölcsészek Petőfi köre részt kíván venni a délutáni tüntetésen.

Tüntetésen! Méghogy tüntetésen, morfondírozott az öreg megbízott. Aztán az jutott eszébe, jobb lett volna, ha Heléna főiskoláját keresi fel, hiszen ott Füzesi doktortól tájékozódhatott volna esetleg… Vagy még annál is jobb lesz, ha kijuthat a Műegyetemre.

Merthogy a fontos dolgokat ott határozták el, vette ki a szóból az imént, és a tüntetés gondolata tőlük ered. A lengyelekkel vállalnak szolidaritást, ezt akarják nyilvános tüntetésen kifejezni.

Ebéd után megtudhatta a hatalom válaszát is: a tüntetést nem engedélyezik. Ezt mondta be a Kossuth Rádió hét perccel déli egy óra előtt. Indokul a közrend megzavarását hozta fel. Május elsején, április negyedikén és hasonló alkalmakkor nem zavarja a közrendet, hogy a fél várost felvonultatják… Most meg néhány ezer fiatal is megzavarhatja? Ámbár valóságos lehet az indok, hiszen Varsóban is megzavarta, és Poznanban is megzavarta, jutott eszébe összehasonlításul, hogy hát talán itt is olyasmi van készülőben.

Két óra előtt ért oda a Műegyetem elé. Szidta közben a villamosokat, a zsúfoltságot, szidta az egész várost. Szűknek érezte a tágas Duna-partot, bent az egyetem épületében pedig lármásnak és izgágának a fiatalokat. Az egyik fiataltól sikerült megtudnia, hogy mégiscsak felvonulnak a Petőfi szoborhoz. Jött egy másik is, az már arról beszélt, a Bem szoborhoz mennek. A belügy feloldotta a gyülekezési tilalmat. Bemondta a Rádió is. És hogy valamiféle nagyember megy ki hozzájuk az egyetemre. Meg hogy a pártfőtitkár este beszédet mond.

Szergej Jakovlevicsnek annyi ideje sem maradt, hogy megtudakolja, kaphatna-e a követelésüket tartalmazó röpiratból, és arra még csak nem is gondolt, mi történhet azokban az órákban a fő-fő-legfőbb magyar elvtársak berkeiben. Inkább azt kérdezte a mellette álló fiútól:

− A Bem szoborhoz?

− Külföldi talán? – értetlenkedett a fiú Szergej Jakovlevics bizonytalankodását hallva – Nem ismeri a magyar történelmet?

− Johann Scheider a nevem, újságíró vagyok, a Süddeutsche Zeintung tudósítója – vette elő az egyik útlevelét az öreg tolmács. Két idegen nyelvű útlevelet kapott, a németet Johann Schneider, a magyart pedig Szabó János névre. Megbízója egyazon név két változatát tartotta helyénvalónak.

A fiúhoz mások is társultak, köztük egy lány is, és egymás szavába vágva, meg egymás szavát kiegészítve magyarázták Szergej Jakovlevicsnek, honnét az együttérzés a lengyelekkel, és miért olyan szoros a barátság a lengyelek meg a magyarok között… Már a középkor óta… Királyt és királynét adtak a magyarok a lengyeleknek, számtalan vitéz harcolt egymás csataterein, a legnagyobb ezek között Bem József tábornok negyvennyolcban, neki állítottak szobrot, hiszen magyar hős, aztán meg a lengyel menekülteket is befogadták a háború alatt a magyarok, és ez ellen a fasiszta német hadvezetés sem tehetett semmit.

Teleki Pál, az akkori magyar miniszterelnök elutasította a tiltakozásukat, hogy tudniillik ne fogadják be a menekült lengyel katonákat. És a miniszterelnök a magyarok együttérzésére apellált. Ez utóbbit nem tudta Szergej Jakovlevics, és Teleki Pált eggyel magasabb fokozatba sorolta a belső értékelésében. A magyarok együttérzésén és jószándékának megnyilvánulásán már nem maradt ideje elgondolkozni.

Zászlókkal meg transzparensekkel vonultak az utcára a fiatalok. Mögöttük sokan tódultak még ki, de az utcán ők is sorokba rendeződtek. Elölre felnőttek kerültek, bizonyára az egyetem vezetői, nézett végig rajtuk az öreg megbízott. Középtájon nótába kezdtek, és lassan megindultak. Fegyelmezetten, szépen, öröm volt látni őket. Nótájuk is ünnepélyesen zengett. Kossuth nevét hallotta ki belőle Szergej Jakovlevics, őróla már tudta, hogy a magyarok vezére volt negyvennyolcban, és rajta is ünnepi hangulat lett úrrá. Magával ragadta a tömeg, hatással volt rá a fiatalos lendület, s jó volt együtt menetelni velük.

Néhány lépés után előhúzta a zsebóráját, s rápillantott. Három óra lesz tíz perc múlva, állapította meg. Október végén korán sötétedik, gyűlést nappal szokás tartani, most meg majd este? És nem sietnek. Bal kéz felől újabb és újabb csoportok csatlakoztak, csupa-csupa fiatalok, láthatóan ők is egyetemisták… S együtt vonultak a Duna partján a hegy mellett. Elözönlöttek a hídfő előtt. Eszébe jutott a híd neve: Szabadság híd. A hegy meg Szent Gellértről van elnevezve. És áldotta a sorsot Szergej Jakovlevics, hogy olyan jó a térképmemóriája.

A Duna ezen a szakaszon itt a legkeskenyebb, alig háromszáz méter fölötti a szélessége… S elérték végre a roncshidat. Onnét még távol esett a Bem tér, jutott eszébe a térkép jelzete… A Clark Ádám téren bizonytalanul nézett szét, fellépett a Lánchíd behajtójának mellvédjére, s láthatta: a menet valamelyest gyorsított és gyarapodott. Nini, milyen sokan vannak! Egyenruhások is, nyilván kadétok, s transzparenset is visznek, de hogy melyik kadétiskola hallgatói, azt nem sikerült kisilabizálnia. Az a bizonyos Bem Józsefről elnevezett tér tehát még odébb lehet.

Elhaladtak az ideiglenes híd előtt is. Jobbra, a Duna túlsó oldalán közel az Országház. Ezt jól ismerte Szergej Jakovlevics. A hídfő budai oldalán is találtak egy kis teret, de ott nem álltak meg. Viszont még többen lettek. Előretekintett, megpillantotta a Margit-hidat. A nevét is tudta, éspedig azért ragadt meg az emlékezetében, mert ez a leghosszabb közúti híd a magyar fővárosban. Méricskélte egyszer a térképen, s úgy találta, a roncshídnak a kétszerese lehet. Mögötte ott a sziget… Csak nem oda megyünk? Vagy talán valamelyik kis térre? Figyelt a lábára, fájdalmat nem érzett, lassú ütemben haladtak, ezt az ütemet nem kifogásolta a lába. Ténferegni vagy andalogni? Az bizony nem tett volna jót neki, de a rendes ütemet bírta még. Egy kis fáradtságot azért érzett. S odaértek végre a térre.

A tér!

Távolról láthatta csak a szobrot. Múltszázadbeli kalapban, előrenyújtott kézzel mutatott valahová a szoboralak. Előtte a téren ember ember hátán. Gyatra hangerősítőn egy nagybajuszú főember beszélt, szavát azonban alig lehet hallani. A mellette állóktól tudta meg, hogy az Írószövetség elnöke a nagybajuszú, és Veres Péternek hívják.

− Hozhattak volna jobb hangszórós kocsit – jegyezte meg a körülállóknak Szergej Jakovlevics.

− Hajjaj! Örüljünk, hogy ilyet is kaptunk – így az egyik fiatalember, aki az imént Veres Pétert felismerte.

− Ezt se akarták ideadni – így egy másik, egy keményebb hangú −, mert tudja, előbb betiltották a gyűlést azok a rohadtak, aztán mégiscsak megengedték. Maguk se tudják, hogy legyenek. Mit engedhetnek meg és mit nem. Fúj! Szemét banda!

Akkor már verset szavalt valaki. Kemény hangon, elszántan és szinte harsogott, úgy érezte az öreg megbízott. Körülpillantott közben. Néhány piros zászlót még látott, a többi azonban mind nemzeti színű volt. Sejtette, mit jelent: a magyar kell, a nemzeti! Annyira kell, hogy nini, az egyik lyukas. Kivágták a közepéből a címert. Nagy, kerek lyuk tátongott a zászló közepén. Mégiscsak furcsa, nem kell a tömegnek a csillagos címer. Elutasítja… Azt is elutasítja. Látott a háború alatt magyar hadizászlót, olyan szűzmáriásat, ismerte a királyok után fennmaradt magyar címert is… Tán csak nem azt akarjátok? Magyarok, magyarok, mit cselekszetek?

Lengyel főember is beszélt, nyilván valamilyen küldött. És fehér—piros zászlót látott lengetni mellette…

Kisvártatva ritkulni kezdett a tömeg. Előbb úgy tűnt az öreg megbízottnak, hazatérnek. Maradtak még a téren járókelők és nézelődők, fáklyákat szedtek elő, meggyújtották, s nini, összerendeződtek távolabb, s két irányban megindultak! Zászlókkal és transzparensekkel ismét… Szergej Jakovlevics a visszafelé haladókkal indult meg az ideiglenes híd irányába. Eszébe jutott közben, Kossuth Lajosról nevezték el. Közvetlenül a háború után építették, jégtáblák úszkáltak a Dunán, hideg volt. Annyira persze nem, mint odakint Moszkvában, jutott eszébe a róla szóló híradófilm egyik jelenete. Szovjet katonák is dolgoztak az építésén…

Az egyik fiú fáklyát nyújtott neki. Ahogy átvette, a fiú meggyújtotta a magáéról, s úgy haladtak tovább. Még nem sötétedett be, de már szürkült. Felállt a mellvédre, s előre pillantott. A tömeg eleje akkor ért a hídhoz, de nem a Duna partján folytatták útjukat, hanem rátértek a hídra. Hátrafelé is pillantott, a tömeg másik része barnállott elő: ők a Margit híd felé igyekeztek.

Szergej Jakovlevics úgy találta, jelentékeny eseménynek lett a tanúja. Távol, a menet elején jelszót kántáltak. Jobban rájuk figyelt, s kivette a szóból, hogy Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába! Az a Nagy Imre csak a három évvel ezelőtti reformer lehet, az új szakasz apostola, tőle hangos hónapok óta az ország, és most a fiatalok is őt éltetik. Hát Anasztáz Ivánovics? Ehhez ugyan mit szól majd? És megbizonyosodhatott róla az öreg megbízott, hogy az események középpontjába került. Mert ez már nem a lengyel szolidaritást kifejezésre juttató tüntetés, ez már politika a sűrejéből, magyar politika. A fiatalok utcára vitték a követelésüket.

A Parlament előtt érezte először, hogy mintha sajogna a lába. Nem zavarta különösebben. És érdekes módon: fáradtságot nem érzett, úgy hogy nem is figyelt a lábára. A tömegre figyelt. Szeretett volna magasabb helyre kerülni, valamire felállni, mellvédre, kőre, akármire, de ez nem sikerült. Felfelé pillantgatva láthatta csak, hogy nem ég a csillag a kupola csúcsán. A tér tömve, a szemközt lévő paloták lépcsőin is tolonganak, de még a fákra is felkapaszkodtak, és a szobrok talapzatán is szoronganak… Sőt! Felmásztak a közeli teherautó meg az épülőfélben lévő metró felvonulási épületének a tetejére is. És mind-mind csupa fiatalok. Vagy mégse?

A fáklyák világosságánál az arcokat nem lehetett látni, a tömeg nagyságát és erejét viszont annál jobban lehetett érzékelni. Kiabált, zajongott, füttyögött, zsibogott meg üvöltözött. Egyenkint is meg egységesen is. Egyetlen hangzavarrá vált a tér, egyetlen pokoli hangorkánná. A hangulat feszültté vált, idegessé… Mígnem valamelyik államférfi lépett a kitett mikrofon elé, talán mondott is valamit, de csak ordítást lehetett hallani, visítást, fülsiketítő fütyülést… Lehurrogták, lepfújolták, kiröhögték. És Szergej Jakovlevics új kifejezést tanult, azt, hogy: le vele! Kifele! Ezt eddig semmilyen vonatkozásban nem hallhatta. Hogy is hallotta volna, hiszen a gyűlések szép egyetértésben zajlottak le, miként azt a párt fő és alkorifeusai előírták és megkövetelték.

Érdes hang ordította, hogy le vele, a többiek utánabömbölték, legalábbis úgy tűnt az öreg megbízottnak. Ilyesmihez nem volt hozzászokva… A politikus meghátrált, erre a tömeg nagyot nevetett, nagyot nevetett a körülötte álló népség is. Jóízűen nevettek, ahogy a felsült szónokon nevetni szoktak. Ettől valahogy megváltozott a tér hangulata, és Szergej Jakovlevics azon kapta magát, hogy együtt érez velük. Amikor délután megindultak, a fiatalokkal az első perctől fogva együtt érzett. Ez itt most másféle tömeg, másféle megmozdulás és az előbbitől különböző hangulat, és ezzel is együtt érez… No, most a Sinkovics, futott végig a tömegen a felismerés, majd a Sinkovics… Szergej Jakovlevics magas, derék fiatalembert látott a mikrofon előtt…

És hallhatta, mégpedig gyönyörűséges előadásban, és tökéletes átélésben, hogy a Magyarok istenére esküszünk… Minden szavát hallhatta, hiszen a tömeg elhallgatott. Félelmetes volt ez így a számára: az iménti fenyegető, majd felkacagó tömeg, csendben hallgatta a szavalatot. A refrént együtt harsogta a szavalóval… És azt nem értette. A verset értette: a tömeget nem értette. Az érzelmek hullámzását nem értette. Nem töprenghetett azonban rajta, mert újabb és újabb szakaszok következtek… Majd ez után a költemény után újabb és újabb versek… És micsoda előadásban, micsoda hangsúlyozásban, és micsoda torokból… Orgona szól így, és hívők áhítatoskodnak a hatására… Szergej Jakovlevics elismerte magában, brillírozik a magyar előadó. Nem szenveleg, nem keni el a költeményeket, nem ríkatja meg a hallgatóságot, hanem lenyűgözi… Aztán ez sem volt elég a tömegnek, lepisszegték, sőt, lehurrogták. Várakozását ez sem elégítette ki, ezt is érezte az öreg megbízott. Zavar, elégedetlenkedés, füttyögés következett. Valami mást akartak.

Vagy valaki mást.

Eddig még semmi törvénytelenség sem történt, hálistennek, állapította meg, ahogy ismét körülpillantott. Égnek az utcai lámpák. Az előbb mintha nem égtek volna. Vagy tévedek? Nem tudta eldönteni, jól emlékszik-e, hogy az imént sötétség burkolta be a teret. Igaz, milliónyi fáklya égett, biztosan azért nem tűnt fel neki, hogy az utcai lámpák nem égtek. Így akarták rábírni a tömeget, hogy térjen haza. De hát a tömeg várakozik. És Szergej Jakovlevics megérezte, hogy csak egyvalakit várhat ennyire: a miniszterelnököt. És magában Nagy Imrét tartotta máris miniszterelnöknek. Az egyik öreg magyartól hallotta még a tavaszon: ő a mi emberünk, hallja-e az úr, ő a mi miniszterelnökünk.

Az országgyűlés palotájának ablakai sötétek, nézett körül ismét az öreg megbízott… Ámbár, nini, az egyik első ablak megvilágosodik… Halványan ugyan, de azt látni, hogy odaáll az ablakba valamelyik főember. Nem tévedett, Nagy Imre volt. Meg is szólalt. A hangosító berendezés ott is gyalázatosan rossznak bizonyult, alig lehetett hallani valamit a mondókájából. Azt viszont hallani lehetett, hogy a tömeg felhördült. Ugyan miért?

Aztán valahogy elcsöndesedett. Felcsapott ugyan egy-egy moraj, hol helyeslő, hol meg elutasító, de azt nem lehetett megállapítani, hogy mit kifogásolnak, vagy mit helyeselnek. Az egyik csendes pillanatban megismerte Nagy Imre hangját, és valahogy megnyugodott tőle. Ha ő beszél, nem történhet törvénytelenség, és nem történhet baj. A karhatalom egész biztos nem avatkozik be, hiszen nem lesz rá oka. A szónok hangját is megnyugtatónak találta: zamatos, jóízű magyar beszéd volt. Érteni viszont keveset értett belőle. Annyit azért megértett, hogy a demokratikus ifjúság megmozdulása segíteni akarja az akadályok leküzdését a szocialista fejlődés útjából… Meg hogy a párton belüli tárgyalás és tisztázás az első… Megértette azt is, hogy demokratikus kibontakozás kell és rend kell… és a kormány nem késlelteti a kibontakozást… Hát ugyan ki a fene késleltette eddig is, ha nem a kormány, merült fel a kérdés Szergej Jakovlevics tudatában… És hogyhogy nem a párt nevében beszél? Hanem a kormány nevében… Miniszterelnök talán? De hiszen még meg sem választották… Idő sem volt rá, hogy tárgyalásokba bocsátkozzék a kremlbéli meg a magyar főelvtársakkal.

Most sem töprenghetett azonban sokáig, mert felcsendült a Himnusz. Elég szokatlanul: a szónok kezdte. A tömeg átvette, s vele énekelte. Ismerte a magyarok Himnuszát az öreg megbízott, fájdalmas és múltba merülő éneknek tartotta. Eddig sem nyugtalankodott, de ahogy körülpillantott, egészen megnyugtatónak találta a tömeget: énekeltek. Az előbb a magyarok istenére esküdtek, azt valahogy keménynek találta, harciasnak, és egy kissé fenyegetőnek. Ezt meg, hogy Istenhez fohászkodtak az énekben, keletiesen esengőnek, fohászkodónak és fájdalommal telítettnek érezte. Ó, ha ilyenek lennének a magyarok, sóhajtott közben, de csak gondolatban, és nem lobbanékony, nem izgágák, nem dühösködők!

Nagy Imre is jónéven vette a Himnuszt, pillantott az ablakára, hiszen még most is ott áll. Nyilván énekel is, együtt énekel az övéivel. Ez csendesítette le őket, a közös nagy imádság… Valóban az. És Nagy Imre csendesítette le vele a tömeget. Tisztán hallotta utána, nyilván a szónok hangosabban mondotta, hogy most már este van, késő este, mindenki menjen szépen haza. Ez valahogy atyásan hangzott, és csodák csodája, pillantott körül Szergej Jakovlevics, a tömeg oszlani kezdett. Morgás és pfujolás és ellenkezés nélkül… A tér szélén két vagy talán három villamos-szerelvény vesztegelt. Az még nem indult meg egyik sem, nyilván arra várt, hogy a tömeg szétoszoljon.

Így kell ezt, a miniszterelnök ura a helyzetnek… S már fogalmazta magában a beszámolót, miközben ő is megindult. Szeretett volna felkapaszkodni valamelyik villamosra. Tudta, a Duna partján eljuthat rajta a roncshídhoz, ott majd átszállhat a Kossuth Lajos utcán haladó valamelyikre, s a Rákóczi úton kijuthat a Keletihez, de aztán ő is gyalog tette meg azt a kis utat, amelyik a másik villamosvonalhoz vezetett. Ott már járt a villamos, felkapaszkodott, ülőhelyet is kapott, s az ablakból láthatta, sokan tartózkodnak az úton, túlságosan sokan. A szerelvény lassan haladt, de legalább haladt. Ült nyugodtan a helyén, újabb tömegeket látott, az egyiknek a közepén izgatottan és gesztikulálva magyarázott valaki, a másik kényelmesen sétált, egy harmadikban zászlót lengettek nagy hévvel, s nini, az a zászló is lyukas, állapította meg az öreg megbízott.

A Rákóczi úton is járt még a villamos. Egymás után három szerelvény jött, ez is lassan, és menet közben is fel lehetett rá kapaszkodni. Segítettek neki, jóformán felhúzták, a kalauz nem kezelte a jegyét, pedig odanyújtotta neki, hogy lyukassza ki. Valamelyik fiatal nevetve tett egy kis megjegyzést, olyasfélét, hogy ma este mindenki potyázhat, papa. Nem értette tisztán a zsivajtól, nem is törődött vele. Kifelé figyelt ezen a szerelvényen is. A konvoj lassan haladt, egymás után három szerelvény… S az egyik kis utca torkolatánál mintha fegyverropogás ütötte volna meg Szergej Jakovlevics fülét. Tisztán hallotta, viszont nem akarta elhinni. Körülpillantott. Látta, sokan leugrálnak a kocsiról, s elindulnak valamerre. Kezüket is figyelte: fegyvertelenek voltak… De hát ki lőtt? És miért? És hol?

Jó negyed óra múlva a Nagykörútnál kinézve az tűnt fel az öreg megbízottnak, hogy a Sajtóház előtt nagy a tömeg. És lángol valami. Szeretett volna leszállni, hogy majd körülnéz és megtudakolja, mit égetnek, legfőképpen pedig, miért lőttek, de túlontúl fáradtnak érezte magát. Éhes is volt, lába is érzékenykedett. Mások viszont leszálltak. Hely vált szabaddá, úgyhogy inkább letelepedett az egyik ülésre. Reménykedett, a Keletinél nem tör rá a fájdalom. Ismét figyelte a lábát. Zsibogott egy kicsit, de nem hasogatott. Bizakodott hát, hogy a zöld villamoson szépecskén hazajuthat.

Otthon, a Prodám utcai kis lakásban előkotorta a Műegyetemen kapott röpiratot. Ki akarta olvasni belőle, mit is akarnak a magyar fiatalok. Megkezdődött volna? De hát mi? És hol volt a rendőrség? A tömegoszlató egység? Ha egyszer nem akarták a felvonulást… Vagy ha megengedték, akkor meg miért lőnek? És kik lőnek? A belső karhatalom? Az államvédelmisek? A rendőrök? És ha lőnek, milyen tömegbe lőnek? A fegyvertelen fiatalok tömegébe? De hát mi történik itt valójában? A miniszterelnök szava nyugtatólag hatott rájuk. Nyilván máshol is összegyülekeztek, de hát mit akarnak? És kire hallgatnak? És milyen megoldásban lehet bizakodni? Nem a politikai kibontakozás lenne az egyetlen lehetséges megoldás? Felvonul néhány ezer fiatal. Elskandál néhány jelszót. Megindul valamiféle tisztuló folyamat… Ez indította meg? Hát a politikusok? És az írók? Meg a félig-meddig titkos szervezetek?

Hirtelen ötlettől vezérelve feltárcsázta a titkárnőt. Nem remélte, hogy benn találja, de hátha mégis… És ő maga csodálkozott a legjobban, amikor valaki felvette a kagylót, s átadta a titkárnőnek. Tőle aztán megtudta, tanácskoznak a magyar főelvtársak folyamatosan, Nagy Imre már ismét miniszterelnök, Anasztáz Ivánovics ismét elindult Budapestre, Szergej Jakovlevics pedig végezze az eredeti munkáját.

A hadsereg beavatkozásáról röviden szólt a titkárnő. Arról, hogy a magyar főtitkár szovjet támogatást kért, és a csapatok már el is indultak.

Szergej Jakovlevics ezen az estén csak későn bírt elaludni. Egyre azon törte a fejét, most aztán mit foglaljon bele a soron következő jelentésébe.

Miklós, Orsolya, Heléna meg Ilona együtt indult befelé aznap reggel. Orsolyának jutott még ülőhely a kocsiban, a többiek azonban álldogáltak. Miklós úgy állt, hogy félig ölelte fiatal feleségét, Ilonka pedig szembe került velük, de kissé távolabb. Néha rápillantott Helénára, rejtetten összemosolyogtak, az együvé tartozás boldog tudatában. Ilona örült Heléna és Miklós házasságának.

Ilonkát még előző nyáron megismerte Miklós. Giza néni őt már akkor ismerte… Madárarcú Ilonka! Magasnak tűnt, karcsúnak, és feltűnően vékonykának, erre jól emlékezett Miklós. Haja barna, simán hátrafésülve hordja azóta is… Arca inkább kislányos, mint felnőttes, szeme nagy és kifejez valami csodálkozásfélét, mintha örökké kérdezne. Vagy csodálkozna. Orra hosszúkás, homloka magas, szája vértelen. Nem olyan, mint Helénáé. Helénáét örökké csókolná, az meg olyan.

Akkor hirtelen rávetette a szemét. Ilona szeme ijedten rebbent meg. Arcára kislányos érdeklődés ült, szemébe pedig riadalom, mintha kérdezte volna: mi a fenét akar ez a tagbaszakadt fickó? És akkor bemutatkoztak egymásnak. Ilona keze vékonykának tűnt Miklós kezében. Miklós úgy fogta a markába, mintha kislány kezét fogta volna, s a világért sem merte volna megszorítani.

− A lányom! – tette hozzá akkor Giza néni – orvostanhallgató ő is, akárcsak Hajnalka. Csakhogy az én Ilonkám nem a fogakkal veszkődik majd, merthogy nem fogorvos lesz, hanem általános orvos…

Állt a szerelvény. Orsolya a kezénél fogva húzta kifelé Miklóst, és Miklós akkor ébredt annak tudatára, hogy neki is le kell szállnia. Setesután arcon csókolta Helénát, s nyomult Orsolya után kifelé…
Fél nyolcra beértek a telepre, tíz perc múlva már meg is kapta az útirányt, beszállt a kocsijába, bemelegítette a motort, s percek múlva már el is indult. Orsolya pedig hozzálátott a napi teendőihez.

Heléna meg Ilonka a Keletinél átszállt a negyvenkilencesre. A Nagykörútnál Hajnalka csatlakozott hozzájuk. Így szokta: megvárta őket, elsősorban is Ilonkát. Tudta Heléna is, kihajolva integettek egymásnak. Az Astoriánál a két barátnő leszállt, Heléna pedig a végállomáson, közvetlenül az Erzsébet-híd roncsai előtt. Valamivel nyolc előtt ő is beért a főiskolára. A szokásos nyüzsgés fogadta.

Első órájuk marxista-leninista szeminárium volt. Ott is hangoskodtak, vitatkoztak, heveskedtek, a kis szemináriumvezető alig bírta lecsendesíteni őket. Idegesnek tűnt egyébként, az első kérdést kétszer is meg kellett ismételnie, mire elérhette, hogy az első sorban ülők végre ráfigyeljenek. Az egyik lány már válaszra jelentkezett, hogy majd kifejti a kérdezett tételt, amikor kivágódott az ajtó, s bevágódott rajta Másik Ica. Heléna akkor még csak látásból ismerte. Asszonyneve is volt, Vass Ferencnének mondta magát, s hivalkodott vele, hogy ő már férjhez ment.

Hogy a szemináriumról elkésett, az nem lett volna még baj. Hanem elügyetlenkedte és elidegeskedte. Ahelyett, hogy megvárta volna a csengetést, és csak a szünetben csatlakozott volna a csoporthoz, idegességében berontott. Különben észre sem vette volna a kis púpos szemináriumvezető. Mivel Ica feltűnősködött, kihívta maga ellen a kis púpos haragját. Doktor Gordon Olgának hívták egyébként, és vénlány volt, háklis és pedáns. Átlagos tehetség volt, és irigy a végtelenségig. Néhány tehetséges hallgatót rögtön megkedvelt, Helénát például az orosz tudása következtében, a többieket azonban csak eltűrte, s bizakodott, hogy majd belejönnek. Icát, a késlekedőt előbb számonkérte, aztán szekírozta, majd összevitatkozott vele. Ica feldúlva érkezett, elbőgte magát, toporzékolt, hogy őneki egy szűk kis vacak levegőtlen üzletlakásban kell senyvednie, oda sohasem süt be a nap, kisbabája betegen fekszik, és hamarosan itt az ősz… És szidta, átkozta, pocskondizálta a tanácsot, a férje munkahelyét és az egész nagy szocialista berendezkedést…

Mindebből azért lett baj, mert a kis púpos felfújta az egészet. Kiszaladt, és kikérte a marxista-leninista tanszék vezetőjének a véleményét, hogyan lehet Icát a főiskoláról eltávolítani. Nem a párttitkárnőhöz fordult, ó nem, nem bízott benne. Sem a tanulmányi osztály vezetőjéhez, mert az meg szerinte szektás… A tanszéket a gorillapofájú vezette, őskövület párttag, valamikor a Kuk-időkben zárták börtönbe első ízben, senki sem tudhatta, mi okból, később a csendőrök vették kezelésbe, az arcát azok torzították el. Egyébként sem lehetett valami megnyerő, úgyhogy nem sokat deformálhattak rajta. Mindenesetre olyan lett, mintha valami vérmes gorilla-mama hozta volna a világra.

Tavaly is előfordult hasonló eset, és éppen Pupikával, s akkor is a gorillapofájúhoz szaladt a panaszával. Azt a fiút rövid úton eltávolították a vitatkozás miatt. Bizakodott hát Pupika, most is így lesz… Most azonban sehogy sem lett, mert az egyik harmadéves azzal a hírrel rontott be, hogy gyűlés lesz a nagy előadóban, mindannyian menjenek oda.

Mire lelkem Pupika visszatért a szemináriumára, nem volt kinek megtartania. Mi egyebet tehetett, mint távoli nézője maradt az eseményeknek a tanszékvezetővel meg a többi ideológussal együtt.

Heléna előbb professzor Endre bácsijára gondolt, hogy talán Ica esetét el kellene mesélni neki, de hát Endre nem tartózkodott a főiskolán. Aztán Tomi járt az eszében, de Tomit nem találta sem a folyosón, sem pedig a nagy előadóban. Tomi másik szakra jár, az ő tanszékük az épület másik szárnyában található. Biztosan gyűléseznek ők is…

Tomiék valóban gyűléseztek az ő előadójukban. A műegyetemisták követelésének egyik változatát taglalták. Nagy Imre neve már a követelések elején elhangzott. Az is, hogy korábbi állami tisztségébe helyezzék vissza. Mennydörgésnek beillő taps fogadta… Ugyanakkor Helénáék is a tizenöt pontot taglalták. És ők is felpattantak a helyükről Nagy Imre nevének említése után, és ők is csattogtatták a tenyerüket, ugráltak, ujjongtak, hogy ez most valami nagy dolog. Az is elhangzott, hogy a leírtakat viszik a műegyetemisták a Rádióba, tudja meg ország-világ: Nagy Imrét akarják az ország élére.

Pedig hát még semmi sem volt biztos abban az órában. Kimondták, rendben. Megtapsolták, az is rendben. Akarták. A nemzet nevében akarták. Ezért kell nyilvánosságra hozni is. Éljen! Ő a mi emberünk. A diákságot érintő követeléseknél ugyanúgy felugráltak mind a két helyen, és tapsoltak, füttyögtek, éljeneztek. Majd szétfeszítette őket a büszkeség, hogy olyasmit kimondtak. Végre valahára eljött annak az ideje is, hogy olyasmit kimondhattak!

Ebéd után ők is felsorakoztak. Megtöltötték a főiskola előtt az Eötvös Loránd utcát, még a Cukor utcára is jutott belőlük, a sarkon túlra. Heléna ismerőst keresett. Nem mintha a lányok között nem találta volna fel magát. Látta azonban, összekeveredtek és összekapaszkodtak a lányok a fiúkkal… Amikor beszóltak az ebédlőbe, hogy most már indulhatnak, az egyik társnője azt válaszolta a kérdésére, ha a többiek mennek, ők sem maradhatnak benn. És hogy koszorúzni mennek, koszorúzni pedig nem tilos. Petőfi sem tilos, újabban már Jókai sem… Egyébként a gyülekezési tilalmat feloldották, hallotta a Rádióban… Nekibátorodott hát Heléna is, ha egyszer szabad, akkor ő is mehet… Addig-addig járkált a járdán a sorok mellett, hogy ráakadt Tomira. Úgy megörült neki, hogy maga sem tudta miért, a nyakába ugrott. Tomi magához ölelte, kétfelől arcon puszilta, s helyet szorított neki a sorban.

Együtt haladtak hát előbb a közeli Petőfi-szoborhoz, és ők is zászlók alatt meg énekelve, majd át a Parlament elé. Ott már felbomlottak a sorok. Előbb lazán álltak, aztán, később egyre többen lettek, hogy egészen betöltötték a teret. Akkor is figyeltek egymásra: Heléne meg Tomi. Ha eltávolodtak egymástól, intettek egymásnak, közelebb furakodtak, s egymás mellé kerültek. A tömeg szélén maradtak, a beszédekből és szavalatokból keveset hallottak, olykor néhány szót váltottak, túlcsordult lélekkel énekeltek, és ünnepi hangulat vett erőt rajtuk. Amikor a tömeg oszladozni kezdett, azokhoz csatlakoztak, akik a Rádió székháza felé igyekeztek. Ők maguk sem tudták miért, csak mentek. Valaki arról beszélt menet közben, hogy ott már keményen tüntetnek, másvalaki pedig tudni vélte, hogy nem engedték be a diákok küldötteit az épületbe. Nem engedték meg, hogy bevigyék a követeléseiket. Hallani sem akarnak róla.

Megismerte a Múzeumkertet is Heléna. Járt már ott egyszer, Szergej Jakovlevics pedig beszélt róla. Nem is a kertről, hanem az épületről és az előtte álló szoborról. Hogy azt a szobrot a nyáron alaposan körüljárta, s megnézte. Mert az szép. Karakteres… Most meg Tomi mondott valamit az afrikai gyűjteményről. Hosszasan azonban nem beszélgethettek róla, mert megtorpant a menet, nagy lett a zaj, éktelen kiabálás következett. Tomi felkapaszkodott a kerítésre, onnét próbált tájékozódni, mi történik elöl, miért torpantak meg. Mondott is valamit, Heléna azonban nem értette a szavát, akkora lett a zaj, a kiabálás, az üvöltözés… Sőt! Fegyver is dörrent, aztán sorozat ropogott, de valahogy rendszertelenül, mintha puskákat sütögetnének el, mégpedig sokat. És üveg is csörömpölt a beállott rémisztő csendben, aztán meg emberek ordítottak és bakancsok dübörögtek a kövezeten, ahogy visszafelé futottak el, el a Rádió épülete elől minél messzebbre.

Heléna nagyon megijedt. Tomi közben eltűnt, a lány meg bemenekült a Múzeumkertbe. Kiskaput talált oldalt, néhány lépésre volt tőle, s azon nyomakodott be másokkal együtt. Akkor már erős lövéseket is hallott, a puskalövés hangjánál keményebb durranásokat, nagy, öblösen robbanó robajokat. Közel robbanhatott, talán az épület másik oldalán. Törtetett hát előre a többiek után, közben azért elnézett oldalra is, meg aztán hátra, de Tomit nem látta. Elöl erősfényű lámpák égtek, azokban jobban bízott a menekülő tömeg, odafelé igyekeztek, s kijutottak a kertből. Csoportbeli lánnyal akadt össze, gyorsan tájékozódtak, s megállapították, hogy ott nem érdemes villamosra várni, a közeli Rákóczi útra viszont könnyen kijuthatnak.

Valóban könnyen kijutottak. Várniok kellett egy kicsit, de aztán jött egy sorozat szerelvény, felkapaszkodtak, és vissza sem néztek a többiekre…

Azt azért sajnálta Heléna, hogy Tomi elmaradt tőle.

Robiék vasárnap kirándulni mentek a Dunakanyarba. Feljutottak egészen Zebegényig. Igaz, csak odáig, s az is szép teljesítmény volt egy kis P hetvenestől. Zebegényig bírta, ott aztán felmondta a szolgálatot. Négyen zsúfolódtak be a kis szappanosdobozba, a kocsi Robi barátjának az apjáé volt. Annak köszönhette a létét, hogy az államosítás idején a hatalom nem tartott rá igényt. Annak ellenére, nyilván elővigyázatosságból éveken át buzgón rejtegették. A fiú unszolására aztán ezen a nyáron előtolták a rejtekéből. A fiú egyébként elvégezte Domony-völgyben a vezetői tanfolyamot, a nyáron már tettek vele néhány kisebb utat, most meg a kellemes ősz kicsábította őket. Két lányt is vittek magukkal, s igen jól érezték magukat odafelé.

A falu alatta azonban már nem. A fiú vezetett. A falu előtti kanyarban húsz-harminc kilométeres sebességre lassított, majd egészen váratlanul leállt a motor. Mintha csak orrba vágták volna a kocsit, olyasmit érzett a fiatal úrvezető. Ijedtében tartotta a kormányt erősen, a kocsi csúszott az úton, tartotta az egyenes irányt, szembe nem jött senki, karambolt nem okoztak. Robi sejtette, mi a baj. Azt is, hogy a haverja még ügyetlen. Nem lökte ki a kuplungot, azért csúsztak. Ahogy megálltak, átvette a vezetést, üresbe tette a sebváltót, a haverja megtolta a kocsit, engedelmesen gördült tovább. Indítózni viszont hiába próbált, a motor néma maradt.

− Besült a motor, pajtikám – hirdette ki a diagnózist.

− Biztos?

− Emlékezhetsz, Bellay Laci bácsi is magyarázta a kétütemű kenését. Tomi is. Olajat tettél-e a benzinbe?

− De hát eddig elhozott bennünket. Egyébként keveréket tankoltam.

− Amint látod, most meg beadta az unalmast.

Bekéredzkedtek hát a szélső házba, betolták a kocsit, és hazavonatoztak. Másnap a két fiú érte ment a Szövetség Wipponjával. Utánakötötték, hazavontatták. Kedden nekiláttak és kiszerelték a motort. Meggyőződhettek róla, valóban besült a két kis henger. Ez megtartott estig. A távoli fegyverropogást hallották, fáradtak voltak azonban, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak neki.

Először nem törődött vele Csutorás Sanyi sem.

Aznap délelőtt a fizika tanszéken nem tartottak előadást. Gyűléseztek. Aztán ebédeltek, majd kivonultak valahová, Csutorás csak ennyit érzékelt a mozgolódásból. Ezt az alkalmat használta ki Bellay Laci bácsi, hogy a szertárat rendbe tetesse. Két elsős lány vállalta, hogy benn marad, Csutorást tehát nem engedte el, s az öreg tanár felügyelete alatt takarítottak, rendezkedtek, pakolgattak egész nap. Estefelé érkezett haza Csutorás, anyja dohogott egy kicsit, aztán megvacsoráztak.

Amikor az első lövések eldördültek, Csutorás Sanyi kiugrott az ágyból. A sorozat tompa dorombolásként hatott a vicelakás konyhájában. Félálmában ugrott ki a fiú, ösztönösen magára kapta a kabátját, cipőbe dugta a lábát és kibattyogott, hogy talán csengetett valaki. Ha ő engedi be, övé a forint. Éppen kaput nyitott, amikor másik sorozat pattogása ütötte meg a fülét. Most már megkülönböztette: nem csengődorombolást hall, hanem fegyverropogást…

Kimerészkedett az Üllői út sarkára. Látni nem látott semmi különöset, a széles út álmosan nyújtózkodott előtte, az utcai lámpák égtek… hanem a sorozatok megismétlődtek: a géppisztoly pittyegése is meg a géppuska kelepelése is. Hűvösnek bizonyult azonban az este, Csutorás megdidergett. Visszasietett, bezárta maga mögött a nagykaput, aztán a kis lakás ajtaját, és ismét lefeküdt.

Odébb, a Páva utca közepe táján Szentgály papa későn kelt aznap. Valahogy semmihez sem volt kedve. Reggelizés után megetette a csirkéket a szomszéd padláson. Az időt kellemesnek találta, kiült hát a Ferenc térre sütkérezni. Szellő sem rebbent. A fák közé betűzött a nap, a hőmérő húsz fokot mutatott. Később elballagott az ebédért. Későn fogyasztották el. Ráértek. A rádióból valami magyar nóta szólt. Ezt nagyon szerette, hát ebéd után is ezt hallgatta, egészen a rendkívüli bejelentésig. Semmiféle megmozdulásról nem tudott. Nem tudott Oláh Bálint sem. Megkérdezte tőle ugyanis. A fiúkkal régen beszélgettek, Tomival az öreg Szentgály a múlt héten, Robival még annál is régebben. Csutorás Sanyi járt ugyan az üzletben, segített is, de beszélgetni ővele sem beszélgettek.

Vevő érkezett, Tihamér papa hazatért, behallgatózott öreg felesége szobájába, zajt nem hallott, nyilvánvaló, alszik még az asszony, állapította meg. Ledőlt ő is szundikálni. Tomi este érkezett haza, szülei éppen zárták a boltot. A történtekről csak néhány szóban számolt be, a Rádiónál látottakról pedig hallgatott. Éhes volt, nekiült vacsorázni.

Szentgály papa az első sorozat lövést félálmában hallotta. Feltápászkodott, hogy ugyan jól hallotta-e, valóban lövöldöznek-e. Géppuska kelepelt, egyes lövések válaszoltak neki. Jóllehet távolról hangzott, Szentgály papa most már tisztábban hallotta, és megijedt tőle egy kicsit. Ellenőrizte az üzlet bejáratát: jól bezárták. A hátsó kis kamrában ott találta Tomit. No, ez elcsavargott, gondolta róla. Az ablak redőnyeit leeresztette a felesége, ő aludt ugyanis az első szobában, az öreg meg az udvariban. Kislattyogott az utcára, ismét hallotta a fegyverropogást. Az esteli csendesség felerősítette a sorozatok hangját, az épületek között megtöbbszöröződött, és félelmetessé vált. Meg lehetett különböztetni őket: a géppisztoly pittyegését a géppuska kelepelésétől.

Mások is kinn álltak az utcán, a lövéseket figyelték. A hangokból következtettek a harcok hevességére. Az egyik szomszéd arról beszélt később, a Rádió felől jönnek a hangok, máshonnan nem jöhetnek, a kommunisták ott öletik a népet az ávósokkal. Tihamér papa külön vélekedésének adott hangot: csak így lehet, másként nem lenne érthető, mint hogy Gerő, az a pökhendi pimasz főbolsevik így akar leszámolni az ellenzékkel. Azért engedte szabadjára az indulatokat… Egy harmadik szomszéd hozzátette, valóban így lehet, ő hallotta a nyolc órai beszédét, abban is csak az indulatokat szította, hogy így a kapitalizmus meg úgy a szocializmus építése… Az a nyomorult még most sem érzi, hogy az ország lakosai mást akarnak… És a júliusi határozatokat emlegette, nem azt, hogy a kis kopasz Matyit elvitte az ördög… Ámbár őt is elviheti, nem fog hiányozni senkinek.

Szentgály papának az jutott eszébe, amit a titkos rádión hallott róla egyszer, mármint hogy mit művelt az a disznó Spanyolországban. De ezt már nem mondhatta el a szomszédoknak, mert a lövöldözés ugyan csitult, el-elmaradt, másféle hangok pedig felerősödtek, és lassacskán kivehetők voltak a távoli zajongásból: tankok lánctalpa csikorgott-csörömpült a pesti kövezeten. Először találgatták, hogy ugyan mi a fészkes fene lehet, aztán, amikor már az utca torkából tört elő, jóllehet tőlük távolabb, a szomszéd felismerte. Lövés nem esett, a dübörgés és a csikorgás azonban begurult az Üllői útról, valamivel később pedig a Ferenc körútról, ez utóbbi még hangosabban és hatásosabban a széles Tompa utcán át, és már szabad szemmel is láthatták a Páva meg a Tompa utca sarkáról az acélszörnyetegeket.

Úgy érezték, mintha bekerítették volna őket. Szentgály papának azt mondta a szomszéd, ez bizony várható volt. Meg hogy háború lesz, háború, tankokat küldött a nyakunkra a kommunista bagázs.

A világ akkori legerősebb hadseregének tankászai, akkori frázissal élve, a dicsőséges és legyőzhetetlen Vörös hadsereg harcosai akkor még nem lőttek, hiszen nem volt kire. Felvonultak, hogy megnyugtassák a magyar fővárost. Azzal nem számoltak, hogy éppen a szörnyűséges csikorgással és csörömpöléssel okoznak félelmet, majd pedig keltenek dühöt. Már az első felvonulásuk elképzelhetetlenül nagy zavart okozott, nem másutt, mint az Üllői úti klinikán. Az ügyeletes orvos előbb felneszelt, aztán kirohant. Hallott a fiatalok mozgolódásairól, de azt álmában sem képzelhette volna, hogy tankokat küldenek rájuk. Megjárta a frontot, tudta hát, mit jelent, hogy páncélkocsik meg szállítójárgányok vonulnak befelé az Üllőin. Pillanatok múlva már intézkedett is: felhívta a főorvost, azonnali utasítást kért. A főorvos besietett. Egy bájos kis kertes házban lakott a klinikához közel. Más orvosokat is bekértek, a mentőket riasztották, és elkezdték a betegeket távolabbi kórházakba átszállítani.

Így került István Jóska felesége a Sportkórházba.

A mentőkocsik hátrafelé, a Práter utca felé szökdöstek ki a klinika udvaráról velük, ott akkor még csend honolt, s úgy vágtak neki a veszélyes útnak a Lánchídon vagy a Margit-hídon át, jó érzékkel elkerülve a tankok útvonalát. István Jóska fenn tartózkodott, és egész nap ott nyugtalankodott a klinika udvarán, hiszen a feleségét másnapra készítették elő műtétre.

A lövés kiugrasztotta az ágyból. Öccsét, Bálintot is. Meg a szomszédokat a többi lakásban. Leszaladtak néhányan, hogy ugyan mi az úristen történt. Bálint felesége ugyan rimánkodott a háttérben, még a lépcsőházba is kiperdült utánuk, hogy jaj, hát minek mentek, de nem hallgattak rá. Hamar kijutottak az Üllői út sarkára, s közvetlen közelről láthatták a sereg bevonulását. Lövés nem esett, a csörömpölés azonban átható volt, és kibírhatatlanná erősödött a falak között. Jóska arra gondolt, keresztülrohan az Üllői úton a monstrumok között, karnyújtásnyira van tőle a klinika, annak az egyik kórtermében fekszik a felesége… De aztán mégsem szaladt át, inkább lapult ő is meg Bálint is, no meg a többiek is, és bámulták a sereg bevonulását.

De persze csak a fal tövéből meg a Thaly Kálmán utcai kis üzlet ajtajának mélyedéséből.

A szörnyetegek ott zúgtak el előttük, hallották, látták, átélhették a kezdődő háborút. István Jóska a sarokra is kimerészkedett. Eszébe jutott, a sarok sötét, a mozgó harckocsiból nem vehetik észre, s nem pörkölhetne oda. Egyébként sem lőnek. Fülelt is, hiszen hátrafelé, a Ludovika felé sötét volt, ráadásul mintha porzott volna az Üllői, olyannak tűnt neki a tömény kipufogógáz felhője. Más hangot is észrevett, apró kis pittyegést, aztán sorozatot. Hátulról jött a hang és messziről, és mintha páncélon kopogott volna. Előbb nem tudta mire vélni, aztán láng lobbant fel a homályban. Erre tisztán emlékezett később is: a ködfüggöny homályán át is láthatta az éles villanást. Dörrenni viszont nem dörrent ágyú, úgy hogy nem torkolattűz volt. De hát akkor mi lehetett?

Később is ezt találgatták, amikor már visszahúzódtak a lakásba, és ismét lefeküdtek. Akkor még nem tudhatták, hogy valahol hátrább, a Ludovika vagy a Népliget táján mindenre elszánt felkelők felvették a harcot a bevonuló dicsőséges vörös hadakkal.

Hajnali három óra volt, október huszonnegyedikének a keserves hajnala…

Szergej Jakovlevics nem tévedett a Parlament előtti töprengésében: Nagy Imre akkor még nem volt miniszterelnök, jóllehet úgy szólt a tüntetőkhöz, mintha már az lett volna.

Órák múlva az lett.

A magyar főelvtársak reggel érkeztek haza a nagy jugoszláviai megalázkodásból. Az itthon kialakulóban lévő helyzetet csak felszínesen ismerték. Később már úgy sem. Az akkor még hivatalban lévő miniszterelnök ügyei intézéséhez látott, a kommunista párt első embere pedig, Erneszt Gere és a többiek egytől-egyig a Kreml kreálmányai, tárgyaltak. Küldöttségeket fogadtak, engedélyezték a felvonulást, majd ellenezték és betiltották, aztán mégis engedélyezték. A legfőbb kérdés az volt számukra, mi történhet, ha engedélyezik, és mi várható, ha nem…

A párt legfőbb főelvtársát delegációk keresték fel, a sajtó munkatársai, a Rádió vezetői, a kerületi pártcsoportok megbízottjai, majd munkások, írók, közéleti emberek. A Rádió mindazoknak a tárgyalásoknak az eredményét közzé tette: előbb azt, hogy nem engedélyezik a felvonulást, aztán mégis, nagy nehezen és nyögvenyelősen, hogy engedélyezik.

Merthogy hiába mondtak volna nemet. A legfőbb főelvtárs képzett politikus volt, tudta mennyi kétszer kettő, jobbnak látta, ha enged. Odáig nem ment el, hogy megkísérelje kifogni a szelet a tüntetők vitorlájából – ha ugyan ki lehetett volna fogni egyáltalán: nem állt a tüntetés élére. Sőt! A szovjet nagykövettel tárgyalt a legmélyebb titokban… Esti szónoklatában pedig lefasisztacsőcselékezte a fiatalalokat. Bizonyára annak tudatában, hogy a tankok már megindultak és hamarosan beérnek Budapestre. Akkor pedig rend lesz! Rend! Szocialista rend! A kommunisták forradalmi rendje. És a temető csendje-rendje…

Ahelyett, hogy oltotta volna a tüzet, olajat öntött rá. De hát a magyar főelvtárs ugyanabból a kalandor bandából került ki, mint levitézlett elődje. S erőt akart mutatni, határozott fellépést és tettrekészséget. Miként az egy világforradalomról és a kommunizmus egyetemleges győzelméről álmodozó főelvtárshoz illett. Arról nyilvánvalóan kevés fogalma lehetett, hogy ő sem kell a magyaroknak. Mint ahogy az sem kellett, akinek a nyomdokaiba léptették…

A belpolitikai helyzetet súlyosnak ítélték a főelvtársak. Megállapították, hogy valamiféle liberális (jaj), a nagy Szovjetuniótól távolodni akaró (jujjuj) polgári irányzat (jajistenem, jaj nekünk, főelvtársak) kezd mozgolódni, éspedig erősen, (jajjajjaj és még vagy tízszer jaj) Ebben a mozgolódásban az egyetemi hallgatók járnak az élen. A hét főbűnök között ez számított elsőnek a főelvtársak ideológiától megfertőzött meggyőződése szerint, és titokban százszor is eljajdították magukat, hogy hát ha az lábra kap, ővelük ugyan mi lesz. Azt a népet, amelynek irányítását rájuk bízták, végképpen nem ismerték. Mindössze saját szólamaikat akarták visszahallani lentről, és éveken át el is hitték, hogy a szocializmusnak nevezett valami építése, a lenini, sőt a sztálini út meg az efféle frázisok mélyen behatoltak már a nép tudatába, úgyannyira, hogy kész mindenét feláldozni. Ha meg nem, elveszik tőle erőszakkal, mint azt az államosítások idején meg is tették…

A frázisok nem hatoltak be a nép tudatába.

Egyébként is, a felkelők élére egyetlen ember állhatott volna. Őt tekintették vezetőjüknek, miniszterelnöküknek, s őbelé helyezték bizalmukat. Ha a Parlament elől Nagy Imre a Himnusz után a tömeget nem oszlásra szólítja fel, hanem a pártfők ellen vezeti, elkergethették volna a vörös bagázst. De hát éppen ezt nem tehette. Inkább betelepedett közéjük, s hagyta, hogy miniszterelnöknek kinevezzék, s általa mintegy legitimálta a hatalmat is így. Mentette, ami még menthető volt.

Lehetetlenre vállalkozott.

De hát nem tehetett mást. A vörös hadak akkor már megindultak, és ő tudván tudta, a kremlbéli legfőbb főelvtársak hozzájárulása nélkül semmit sem tehet."