.jpg)
Géczi János: Anekdota - Tiltott Ábrázolások Könyve (részlet)
3.
Amikor Belisarios a vadánizs illatával lelket részegítő római földre ért, megtudta, hogy felesége megjött a sokkupolás Bizáncból, s körmei még emlékeznek a tengerszoros vizének halszínű, villódzó fényeire. Megszégyenítő őrizet alatt tartotta Rosát: bár többször rászánta magát, hogy megöli, de mihelyst a vadon növő koszorúvirágokra, az ernyős virágzatú zellerre, a boglyas kakukkfűre, a nyurga aszfodéloszra tekintett, amelyek a természet minden rendjét felborítva, holott eddig külön időszakban tették, egyszerre borultak virágba, ellágyult a szíve, s égő, szerelmi szenvedély vett rajta erőt. Azt is mondják, hogy felesége thesszáliai varázspraktikái kötötték gúzsba – állítólag az asszony egyetlen könyvet olvasott naphosszat, Apuleius Metamorphosesét, abból tanulta a tanulnivalókat –, s egy pillanat alatt elvesztette minden férfiúi erejét, azt az egyet kivéve, amely az ágyékát dagasztotta.
Phótios Epheszoszba sietett. Magával vitt bilincsbe verve egy eunuchot, Rosa fölhajtóját, aki az utazás közben, a kínzások hatására – beléndek keserű főzete, nyílhal szálkája a kézfejben, forró borostyánkő az orrba, lúdtoll vastag kávája a húgycsőbe – minden titkot elárult neki. Theodosios előre értesült a veszélyről, és János apostol templomában keresett menedéket, ahol a tiltott ábrázolások listáját tartalmazó iratot őrizték, a város legszentebb és nagy tisztelettől övezett helyén – azt hitte, mint a betű, ha rácsukódik a könyv fedele, védelmet talál. Ám az epheszoszi főpap pénzért – s mily szégyenteljes, értékén aluli összegért – kiszolgáltatta Phótiosnak, s a vérdíjból görögkereszt alaprajzú, kupolával fedett, belsejében kétszintes szerkezetű templomot építtetett s látott el a szükséges kegyszerekkel, amivel tíz évre elegendő munkát adott a város boldog mestereinek.
Ez volt a helyzet, amikor az isteni Theodóra Bizáncba rendelte Belisariost feleségével együtt; féltette ugyanis Rosát, mert hallott a vele történtekről. Ennek hírére Phótios a távoli Kilikiába vitette Theodosiost, mert fegyveresei és testőrei történetesen ott voltak téli szálláson. A kísérő őrségnek meghagyta, hogy a foglyokat disznóhólyaggal lefedett arccal, a legnagyobb titokban szállítsák, s ha megérkeznek Kilikiába, elrejtve tartsák fogságban; senki ne tudja meg tőlük, a világ melyik zugában találhatók. Ennek érdekében éppen a legjobb s hűbb katonái közül azokat válogatta ki, akik nem tudtak írni, nehogy kezükkel árulják el a titkot, s mindegyikük száját bevarratta, úgy, hogy a nyelvükön is lassan beforradó vágást ejtett, hogy hónapokra némák maradjanak. Maga Phótios az eunuchhal és Theodosios összelopdosott kincseivel – ez tekintélyes összeg volt, nemcsak hogy fedezte a főpapnak kifizetett összeget, így Belisarios nem rövidült meg, de bőséggel maradt is belőle – Bizáncba utazott.
Ekkor a császárné minden ember előtt bebizonyította, hogy a szívességeket viszonozni tudja még nagyobb és még szörnyűbb ajándékokkal. Rosa nem sokkal előtte csapdába ejtette, és a kezére juttatta a császárnő kappadókiai ellenfelét: egyetlenegy embert – Theodóra viszont férfiak sokaságát szolgáltatta ki és ölette meg vádemelés nélkül, mert megtehette. Ezek mindegyike azzal kérkedett valaha, hogy ismerik Rosa ágyéka szögletében azt a szépségfoltot, amelynek reggelenként ámbra-, delente szantál-, esténként mosusz-, éjszakánként pedig ánizsillata van, s nemcsak hallomásból ismerik, de ápolták is ezt a mély barázdával kettészelt, illatos kertet. Belisarios és Phótios bizalmasai közül némelyeket megkínoztatott, és pusztán a két férfi iránti hűség vádja miatt róluk is akképpen rendelkezett, hogy mind a mai napig nem tudjuk, sorsuk milyen véget ért; másokat meg ugyanilyen indok alapján életfogytig tartó száműzetésbe küldött, éppen azokra a szigetekre, ahol az illatos füveket gyűjtötték a népek, s készítették belőlük a szagos olajokat és kenekedésre szolgáló szereket.
Egyet azok közül, akik elkísérték Phótiost Epheszoszba, bár elérte a szenátori méltóságot, megfosztott vagyonától, és egy teljesen sötét, föld alatti helyiségben, a nyakánál fogva, jászol elé kötött. Rövid volt a kötél és megfeszült. A szerencsétlen örökösen a jászol előtt állt; így evett, aludt és végezte szükségletét. Annyi különbség volt csak közte és a szamarak között, hogy nem iázott.
Négyszer telt ki a Hold, amit onnan tudott, hogy az égitest járásának megfelelően a pincében hol megjelent, hol elszivárgott a közeli tenger emelkedő és apadó vize, míg végül elborult az elméje és őrjöngeni kezdett; ekkor kieresztették a tömlöcből, s egy idő után elszegődött a mozaikkészítő mesterekhez, hogy színes kövecskéket hasogasson a képekhez, ahol csupán az aranyszínű ásványok fölaprítása volt a dolga, amely a császári pár pontos ábrázolásához szükségeltetett, de hamarosan meghalt.
Belisariost a császárnő arra kényszerítette, hogy szándéka ellenére kibéküljön feleségével, Rosával. Phótiost mindenféle, rabszolgáknál alkalmazott kínzásoknak vetette alá, még meg is korbácsolta a hátán és a vállán, hogy elárulja, hol van Theodosios meg a lúdtollal teleírt felhajtó. Ő azonban a kínpadra feszítve is kitartott az esküje mellett, bár beteges volt, s korábban fürjekkel, fácánokkal és kagylókkal rakott asztal közelében élt, s nagy gondot fordított teste ápolására, sosem volt része bántalmazásban vagy bármiféle szenvedésben. Mégsem árulta el Belisarios egyetlen titkát sem. Egy idő után azonban mégis minden titokra fény derült. Theodóra itt, Bizáncban megtalálta az eunuchot, aki a beléje ékelt lúdtoll miatt már lelket vizelt, és vértelenül, soványan, halálra éretten visszaadta Rosának, Theodosiost pedig elhozatta Bizáncba és megérkezése után gyorsan elrejtette a palotában.
Másnap hívatta Rosát. „Drága patríciusnő” – mondta neki – „egy tengeri gyöngyszem akadt tegnap a kezembe, ilyen szépet még földi ember nem látott. Ha szeretnéd megnézni, nem irigylem tőled a látványt, megmutatom neked.” Rosa, akit elcsigáztak a kiállt izgalmak, nem értette, miről van szó, és kérlelte, hogy mutassa meg neki azt a híresen fényes gyöngyöt. Aztán megrettent saját női merészségétől, s visszavonta kérését. Óvatosan afelől érdeklődött, hogy ugyan e gyöngynek van-e nyála, s amikor a válaszból kiderült, hogy igen, arra kérte a császárnőt, egy tálkán mutassa meg neki. S behozták eléje a nyálat, s a kármin színéből rögtön felismerte, hogy valódi kagylógyöngy került Theodóra birtokába. Theodóra az egyik eunuch szobájából elébe cipeltette Theodosiost. Rosát elöntötte az öröm, és a medencéjét eltöltő régi gyönyörűségektől meg sem tudott szólalni; aztán elmondta, hogy sok-sok jót tett vele Theodóra, és megmentőjének, jótevőjének, igazi úrnőjének nevezte őt. Theodosiost a császárné ott tartotta a palotában, minden jóval fényűzően ellátta, és azzal fenyegetőzött, hogy hamarosan megteszi a rómaiak bíborban járó hadvezérének.
Theodosios valóban megkapta a maga hadvezéri öltözetét: Theodóra a továbbiakban magánál tartotta, elvette tőle valamennyi ruháját, s ott élt, meztelenül, egy veres bársonyokkal bevont, félhomályos szobában, amely kárpitnak az a tulajdonsága, hogy jelentősen fokozza az igazgyöngy ragyogását. Az ékszert hét lakat alatt tartotta, fegyveresekkel őriztette, s a palotát akkora erdővel ültette körül, hogy a rengetegnyi lombkorona zúgásán át ne hallhassa Rosa panaszos, fecskehangú jajgatását.
Esténként a császárnő magára zárta az ékszerládikót, karjával átölelte Theodosios nyakát, és csókolta, tízszer is egyhuzamban, s miután a teremtő jogart a kezébe vette, szájában szopta, szorongatta, míg föl nem duzzadt s meg nem keményedett, s amikor ilyen lett, beillesztette a helyére, majd rátapadt, a férfi testéhez szorult, ahogy csak bírt, és sokáig így maradt mozdulatlanul, miközben nyálasan csókolgatta az arcát és sóhajtgatott. Majd, mintha az övé orsó lenne, a férfié pedig a lyuk, amelyben az pörög, kezdte forgatni nyelvét a szájában, kulcs a kulcslyukban, egyre csak szorította, húzta, nyomta, ki-be, föl-le, hol lassan, hol gyorsabban, megállás nélkül, vérbeli lovag módján. S amikor teljesen összetörte, bevetette különös fogását, ahogy a labdázók, amikor kezükben a labdával színlelik, hogy jobbra futnak, ám eltérnek balra, vagy hogy előre dobnak, s végül hátra röpül a labda, s a partnert összezavarva talált célba pontosan.
Hónapok múltán valamiféle igazságszolgáltatás véget vetett Theodóra enyelgéseinek. Theodosios vérhasba esett, és eltűnt az élők sorából.
Theodórának voltak tökéletesen rejtett, titkos helyiségei, olyan sötét és félhomályos szobák, ahová, ha egyszer egy méh betévedt, vissza nem juthatott a mézszínű napvilágra. E termekben azt sem lehetett tudni, éjjel van-e vagy nappal. A császárné éppen az örökös éjszaka miatt kedvelte ezeket. Ide záratta Phótiost, és hosszú időn át fogva tartotta, miként tetemet a sírverem. De, amint mondják, három éjszaka után elérkezik a feltámadás ideje, a szögek, a töviskorona, az ostor, a kötél, az ecetes szivacs, volt-nincs, eltűnik, s megnyílik a paradicsom balzsamos kertje. Persze csak amolyan konyhakert, mert Phótios sosem volt se délceg, se furfangos, de e konyhakert mégiscsak rózsákkal volt elkerítve.
A kertet Theodóra rendben tartotta, egy szem kavics nem sok, annyit sem talált volna senki, ha álló nap kereste volna is. Utakkal elválasztott ágyásaiban zöldségek, sisakos, fodros levelű saláták, friss és gyenge kapor, sorban a hagyma, szabályosan, mintha körzővel mérte volna ki, gyönyörű káposzták, volt benne majoránna, volt kardamoni, volt petrezselyem, és középen őszibarackfa, az a fajta, melynek nagy szemű és szőrtelen gyümölcse érik. Erecskék szelték át, melyeknek vize az ágyások között csordogált, s amíg Theodóra imádkozott, Phótios öntözte a növényeket, s amikor Phótios fohászkodott, Theodóra ragadta meg a locsolókanna csövét.
A kert kapujában azonban lángos kardú, tulipiros őrök álltak. Valamilyen szerencse folytán, amikor már végleg elapadt a forrás, s a kert növényei elsárgultak, majd elszáradtak, aztán vadmalacok járták be, s a maradék gazt is kitúrták, mégis sikerült innen nem is egyszer, hanem kétszer is megszöknie Phótiosnak. Első alkalommal Szent Irén templomában, a kváderkövekből faragott oltár mellett keresett menedéket. Innen a császárné nyílt erőszakkal elhurcoltatta, és újra szerelme börtönébe vetette. Néhány napra, a teremtés csodájaként, ismét pompázni kezdett a föld alatti kamra kertje, s Theodóra arra kényszerítette foglyát, hogy őt a pauliciánusok módján tegye magáévá. Másodszor a Summa Architectonicába ment.
Az Hagia Szófiába, annak is a szentélyébe menekült, és gyorsan beült a szent medencébe; ezt a keresztények, az évszázados hagyományt követve, a legnagyobb tiszteletben tartják. De az Égei-tenger valamennyi vidékéről származó oszlopok, márványtömbök, fejezetek, párkányok, padlózatok, azaz a föld összes kincse, a pátriárka hatalma és a faragott oszlopfőkre fölírt, Justinianusra utaló anagrammák sem védték meg. Mert Theodóra előtt nem volt sérthetetlen soha egyetlen szentély sem, bármely szentség megsértése semmiségnek tetszett neki. Valaha azt írtam a De Aedificiis első könyvében: „Az ember valahányszor imádkozni megy ebbe a templomba, azonnal megérti, hogy ez az épület nem emberi képességnek vagy tehetségnek, hanem Isten közvetlen befolyásának köszönheti létét. A látogató lelke ezért Isten felé emelkedik és a magasságokban lebeg arra gondolva, hogy nyilván Ő sem lehet távol, hiszen bizonyára szeret ezen a helyen lakozni, amit ő maga választott magának…” Ma már bizonytalan vagyok abban, hogy Isten lakhatott-e azon a helyen.
Theodóra elől félelemtől reszketve tért ki a keresztény nép és velük együtt csimbókos hajú papjaik, és mindenben engedtek neki. Phótios három évet töltött a fogságban, hol csupasz bőrű őszibarackot evett, hol csak barmoknak való száraz kórót, végül megjelent neki Zakariás próféta, és állítólag esküvel ígérve, hogy segítségére lesz, és menekülésre biztatta. De Zakariás köpenyegében az álnok császárné rejtőzhetett, mert ugyan a látomás rábeszélésére megszökött a férfi a fogságból, és anélkül, hogy felismerték volna, Jeruzsálembe ment, ahol azonban szembetalálkozott Theodóra orgyilkosával; hiába volt lenyírva a haja, s magára öltve az úgynevezett szerzetesek köntöse, egy gránátalmafa törzséből kifaragott nyárssal átszúrták a szívét, s úgy vérzett el, mint egy kutya.
Belisarios megszegte esküjét: ha égő nap hevítette, napernyő alá állt, ha esett az eső, visszavonult termeibe, és nem is gondolt arra, mert mindenkor talált elfoglaltságot, hogy lekösse magát, s teendői elvonták a figyelmét arról, hogy bosszút álljon Phótiosért, aki vértanúi szenvedéseket állt ki, amint elmondtam; ettől kezdve természetesen minden vállalkozásában szüntelenül tapasztalta, hogy vállára nem nehezedik már az isteni ujj, amelynek érintését korábban minden percében érzékelte, s a teremtője ellene fordult. Amikor röviddel ezután a Római Birodalomba harmadízben betörő médek és Chosroés ellen küldték, gyávának bizonyult.
