Gondolat Kiadó

Hoppál Mihály, Szathmári Botond, Takács András: Sámánok és kultúrák (részlet)

"A SÁMÁN: KIVÁLASZTÓDÁS, TANULÁS, TEVÉKENYSÉG

Tekintsük most a sámán tényleges alakját: milyenek, kik is voltak az igazi sámánok. Nem lehetett akárkibõl sámán. Bizonyos kiválasztottság kellett hozzá, illetve ennek tudata, hívás, hivatásélmény. Lehetett ez álom, látomás, eszméletvesztés, különös esemény, kaland, bármi, amiben a jelölt sorsszerûséget vélt felfedezni, amit hivatásélményként élt meg. Az is gyakran elõfordult , hogy a késõbbi sámánokat már csecsemõ- vagy kisgyermekkorban kiválasztották valamilyen szokatlan, különleges adottságuk, képességük, tulajdonságuk, akár defektusuk alapján. Ilyen lehetett a foggal vagy dús hajzattal születés, a hatodik ujj a kézen vagy a lábon, a szokatlan testalkat vagy bármilyen fogyatékosság, röviden az átlagostól, a megszokottól való jelentõsebb eltérés, rendkívüliség. (Mindez a magyar táltosra is érvényes.)

Igen gyakran volt a konkrét hivatásélmény alapja valamilyen komolyabb betegség, illetve az abból való kigyógyulás, amely akár ténylegesen öngyógyítás is lehetett, de az érintett közösség számára mindenképp úgy jelent meg: lám, ez a fiú (vagy lány, hiszen nõi sámánok is voltak, vannak, ha nem is sokan) legyõzte a bajt, amelybe mások belehaltak – rendkívülinek, nagy erejû gyógyítónak kell tehát lennie. A halálközelség rendszerint szintúgy megtapasztalt élmény volt a sámánná válás útján, illetve késõbb többször is a sámánság gyakorlása, sámánutazás, transz, eksztázis alkalmával.

Érdekes, hogy különbözõ népek, korok sámánjai meglepõen azonos halál- és újjászületés- élményekrõl számoltak be.  Leggyakrabban a feldaraboltság állapotában érezték magukat,melyben a szellemek  megfõzték õket, ettek húsukból, majd újra összeillesztették s életre keltették testüket. A sámánok e szellemek felett nyertek azután újjászületésükkel hatalmat. Tegyük gyorsan mindehhez hozzá, hogy a fentiek az érintettek számára tényleges, valóban meg- és átélt pszichikus élmények voltak, melyek alatt akár több napig is (!) tudattalanok, látszólagos halottként feküdtek. (Lommel 1980: 76.)

A késõbbi sámánok betegsége számos esetben volt szellemi, pszichés jellegû. Nem  feltétlen elmebetegségre kell persze itt gondolnunk, hanem megint csak az átlagos  „normális” pszichétõl való eltérésre, mai terminológiával például kedélybetegségre,  melankóliára, depressziós hajlamra. Ezekbõl persze szintúgy többé-kevésbé kigyógyulhattak, de e tekintetben a szokatlanság, a rendkívüliség sok esetben megmaradt. Tegyük itt hozzá, hogy a szakirodalomban olyan állásponttal is találkozhatunk, mely szerint a sámánok legtöbbje a fentiekkel éppen ellentétben a közösség legegészségesebb tagjai közül került ki, hiszen csak így viselhették el a sámánsággal járó különleges szellemi és  fizikai megterheléseket (Hoppál 1983: 59). Ez az ellentét persze lehet, hogy csak  látszólagos, hiszen a betegségpárti beszámolókban hangsúlyos elem a betegségbõl való kilábalás, annak legyõzése, mint akár a sámánná válás döntõ mozzanata.

Mindent egybevéve a sámánok a közösség kiemelkedõ tegjai kellett hogy legyenek, akik képességeik kiteljesítése s megszerzett tudásuk révén központi szerepet játszottak, igen összetett társas funkciót töltöttek be. A sámánná válás persze nem egyik napról a másikra történt. A hivatásélmény, a kiválasztódás, a sámánság vállalása után rendszerint hosszú tanulási folyamat következett, melyben a jelölt elsajátította a praxishoz szükséges tudást (hagyományt, szövegeket, ráolvasásokat, gyógyeljárásokat, kövek, füvek, fák, állatok, a környezõ természet ismeretét) és technikákat (koncentráció, transzállapotba kerülés,  ruházat, eszközök készítése és felhasználása). Mindez részben a közösségi hagyomány alapján, esetenként idõsebb sámánok segítségével történt, másik – és talán nagyobb? – részben pedig a leendõ sámán önerejébõl, „magától”, a természettõl tanult, minden mást, igen gyakran még alapvetõ életfunkciókat is háttérbe szorítva.

A felkészüléshez, a gyakorlatokhoz (s a késõbbi praxishoz) szervesen hozzátartozott a rendszeres böjt (két-három éves diétás böjtölésrõl is tudunk!), a szexuális  önmegtartóztatás. A sámánság valóban teljes embert kívánt, a sámánok nem a közösség többi tagjának szokásos „normális” életét élték. Általában nem volt családjuk, s a többiektõl elkülönülve laktak. Gyakran vonultak el, „tanulni” mentek, fizikailag, szó szerint, vagy pszichésen, belsõ világuk feltárása, megismerése céljából. A sámán valóban szinte másik világban kellett éljen. Tanulási folyamata pedig egészen hosszúra, akár 20 évre is nyúlhatott,4 ami teljességgel érthetõ is, hiszen egy összetett, komplex gondolkodási és cselekvési rendszert kellett alkotó módon elsajátítania és saját személyiségével egybekovácsolnia. A tanulási idõ alatt képességei, tudása gyarapodását felszerelésének, öltözetének gazdagodása is kísérte-mutatta.

Az imént említett „másik világban élõ” nem csak képletesen értendõ. A sámánnak képesnek kellett lennie ténylegesen is egy megváltozott tudatállapot elérésére és folyamatos fenntartására. Ez az a bizonyos eksztázis vagy transz, melyben az egyes samanizálási aktusok, gyógyítások, jóslások, idõjárási és egyéb közösségi rítusok zajlottak, a transzcendentális erõkkel való kapcsolatteremtés, a segítõ szellemek megidézése megtörtént. E megváltozott tudatállapot elérésére a sámánnak különbözõ technikák és eszközök álltak rendelkezésére. Ilyen volt mindenekelõtt a samanizáláshoz használt öltözet, a függõkkel, szalagokkal, rojtokkal, rátétekkel, hímzésekkel ékített köpeny, a csizma, a süveg, az öv, a (fém) fejpánt, a bot(ok), a maszkok (Észak-Amerikában), a sámándob (Eurázsiában).

Ez utóbbi különösen fontos szerepet játszott. A monoton ismétlõdõ dobütések adták talán a legfontosabb segítséget a tánc, a recitálás, a révüléses ringatózás háttereként ahhoz, hogy a sámán tudatos gondolkodását kikapcsolja. Ebben a megváltozott tudatállapotban kerülhetett sor a sámánutazásokra. Ekkor így, tudattalanul, illetve tudatalattiját aktiválva volt képes a sámán a közvetítõ szerepét betölteni, a sámánvilágkép szerinti alsó és felsõ világ(ok)ba utazásokat tenni, üzeneteket, jeleket, jóslatokat hozni-vinni. Az utazások valóságos állomásai persze nem e képzetes világokban voltak, hanem a sámán saját elméjében, pszichikumában. Innen hozta felszínre tudatalattijának belsõ képeit, s tette dramatizálva hozzáférhetõvé azokat a közösség tagjai számára.

Mindez a résztvevõknek a világképük szerinti utazásokat jelentette, számukra a sámánon keresztül a szellemek szólaltak meg, segítették elõ a gyógyulást, a sikeres vadászatot,  vagy adtak tanácsot fontos kérdésekben. (A szeánszok valóságos értelmérõl, hasznáról, funkciójáról késõbb még lesz szó.)

A SÁMÁNDOB

Az eurázsiai samanizmusban a sámán talán legfontosabb segédeszköze a sámándob. Ennek monoton, ritmusos ütögetése a sámánszertartások elmaradhatatlan része. A dobütéseknek a sámán révülésében, a megváltozott tudatállapot elérésében döntõ szerepe van. A sámándob ugyanakkor nemcsak puszta tárgy, eszköz, hanem anyaga-formája, kivitelezése, a rajta szereplõ ábrázolások miatt fontos szimbolikus értékkel is bír: a sámán erejének, hatalmának és a samanizmus világképének, illetve e világkép egyes elemeinek kifejezõje.

A sámándob rendszerint tojásdad alakú favázra feszített állatbõrbõl készült, belsõ oldalán fa vagy fém kereszt fogóval, merevítõkkel. A dob keretének anyagául általában különleges, egyedi formájú, álomban látott vagy villám sújtotta fa szolgálhatott. A belsõ merevítõk utakat szimbolizáltak, metszéspontjukban a lyuk a föld köldökét (középpontját). A némely dob belsejében található fémkör pedig a gonosz szellemektõl való védelmet biztosította (Ivanov 1854: 166).

A sámándobok anyagát, szerkezetét, rajzolatát már régebb óta elemezték a kutatók, ám a  dob kézenfekvõ funkcionális sajátsága, hangja, csak késõbb vált vizsgálat tárgyává. A sámándobok akusztikus vizsgálatai igen érdekes megállapításokhoz vezettek. Kiderült, hogy például a lapp sámándobokat mindig ott ütötték, ahol a dob hangja a legmélyebb és  leggazdagabb harmóniájú volt. A vízszintesen tartott dobra helyezett gyûrûkkel, csörgõkkel kiegészítve produkálhattak magasabb frekvenciájú hangokat. A gyûrû vagy az egymáshoz kötözött gyûrûkbõl álló csomag („béka”) bõrön való ugrálása, mozgása és a dob különbözõ rajzolatai segítségével jóslásokat végeztek (Kristoffersson 1991).

A. Neher hatvanas és W. G. Jilek hetvenes évekbeli kutatásai alapján pedig arra derült  fény, hogy a dob hangja, a dobütések ritmusa és frekvenciája nagymértékben elõsegíthette a sámán révülését. A dobütések fiziológiás hatásokat keltettek. „A másodpercenkénti 4–8 rezgésszámú úgynevezett théta-agyhullámok a transzállapotokkal, álommal, hirtelen belátásokkal hozhatók összefüggésbe. Az ebben a ritmusban ütött dob megkönnyítheti a transzállapot elérését”, s az erre való reakciót és érzékenységet tanulással, gyakorlással („beavatás” révén) növelni lehet (Kristofferson 1991: 170, 172).

A sámándobok hangjánál szembeötlõbb vizsgálati terepet kínált rajzolatuk. Noha természetesen vannak „üres”, rajzolat nélküli dobok is, a sámándobok többségét rajzokkaldíszítik. A dob mezõkre osztása szerint réteges (alsó-középsõ-felsõ világok) vagy szektorális (általában négy szektorral). Az ábrázolások sokfélék: természeti képek, Nap, Hold, csillagok, állatok, növények, emberek és eszközök mellett vonalas-sugaras, geometrikus alakzatok is elõfordulnak. A dobon megörökített összkép leggyakrabban a „világmindenséget” ábrázolta (Ivanov 1954: 166, 594 stb.), vagy legalábbis a samanizmus világképének egyes elemeit. Még a legegyszerûbb, körrel, félkörökkel kombinált kereszt alakú rajzolatok is (1. ábra) „nagy valószínûséggel kozmológiai elképzelések ábrázolásai”, hasonló formájú függõk találhatók az evenki sámánok köntösén is.

Az egyértelmûen világképi jellegû ábrázolások között vannak egyszerûbbek, mint például az a réteges osztású szelkup sámándob (2. ábra),  melyet középen egy stilizált gyík (Ivanov 1954: 71), más értelmezés szerint stilizált fa, a világfa (Hoppál 1994:15) oszt ketté, két mezõjében a Nap és a Hold látható, a dob pereme az alsó (fekete) és a felsõ (ma „fahéjszínû”, eredetileg talán pirossal festett) világot jelképezi. A középsõ világ maga az osztósáv, a gyík, a fa stb. Kicsit gazdagabb ábrázolású az a ket sámándob (3. ábra), melyen középütt emberalak (a sámán maga?) látható, felette a Nap és a Hold, bal oldalán talán stilizált segítõ szelleme. A dob peremét szegélyezõ köríveken hét-hét vonás van (a hét égi világnak, rétegnek megfelelõen), a dob közepe felé 4 + 3 félkör, hatban egy-egy hal, a hetedik üres. Az alsó világba vezetõ lejáratot a dob alján a szegélyek közötti megszakítással képzett utacska jelképezi. S végül összetettebb ábrázolásokat mutatnak az alanti szelkup és  teleut sámándobok (4. ábra), melyeken az elõbbi dobok  jellegzetességei mellett (Nap, Hold, hetes darabszámú rajzolatok, perem) más állatokat, növényeket, embereket  (lelkeket?) is láthatunk, valamint egy üstökös (?) ábrázolását és a rénszarvas húzta szánján éppen alsó világbeli utazást tevõ, dobját ütõ sámán alakját.

Lapp sámándobok ábrázolásainak értelmezése során Lommel (1980: 117) szintén a háromrészes világmodellt emeli ki. Rydving (1991) viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy hagyományos jelenetek, házak, állatok mellett a XVII–XVIII. századtól az (ott) új vallás, a kereszténység egyes jelképi elemei is megjelennek a dobokon. Sommarström (1991) pedig amellett érvel, hogy egyes dobok ábrázolásai csillagtérképek lehettek. Ez utóbbi értelmezés a szibériai sámándobokra vonatkoztatva a magyar szakirodalomban is megtalálható.

Jankovics Marcell (Santillana és Kerényi Károly értelmezéseihez  visszanyúlva) a háromszintes modellt a következõképpen látja: „a felsõ világ az északi égbolttal, a középsõ az égitestek látszólagos pályájával vagy annak síkjával, az alsó a déli égbolttal azonos” (Jankovics 1983: 741). A szibériai sámándobok eszerint valóban  világmodellek, az univerzummásai, ámnem a samanizmus elgondolt, illetve pszichésen megélt és külsõ fizikai elemeket ötvözõ világképét jelenítik meg, hanem a látható égboltot ábrázolják, jelképi elemekkel (csillagképek) gazdagon átszõve. Jankovics szerint tehát a szibériai sámándobok „egyszerûsített égtérképek”. Az északabbra élõ uráli népek az eget a Sarkcsillag körüli látványra koncentrálva „alulnézetben”, míg a délebbi altájiak a déli égboltból többet látva „oldalnézetben” ábrázolták (Jankovics 1983: 744).

Nem szándékozom itt a különbözõ értelmezések között „igazságot tenni”, ha akarnám, se tudnék, de nincs is erre szükség. Mindegyikük érvényes lehet bizonyos mértékig, bizonyos dobokra nézve. Számunkra itt az a fontos, hogy a sámándobok rajzolatai nem puszta dekorációk, s nem is ötletszerûek, hanem tudatos ábrázolások: így vagy úgy, a  samanisztikus világképet vagy annak egyes elemeit jelenítik meg. Más szóval a sámán az adott közösség világról való ismereteit, tudását rögzíti."