A Moly.hu-val közösen szervezett kezdeményesben szinte minden könyv elkelt és mindről készül a recenzió, az első fecskék már be is érkeztek. Örömmel láttuk, hogy milyen lelkesedéssel fogadtátok az akciót, terveink szerint a következő félév újdonságaival is majd szervezünk ilyet. Elsőként olvassátok cseritől a Douwe Draasima/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék könyv recenzióját alant.

Moly visszhang - Douwe Draaisma/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék

recenzió

(cseri)

Még soha nem hallottam Phineas Gage-ről, a férfiről, akinek az agyát vasútépítés közben egy óriási vasrúd fúrta át, s aki mindezek után maga közölte az orvossal, hogy lenne egy számára egy kis munka. Gage egyébként még tizenkét évet élt a balesete után, az agya pedig legenda lett. Lombrosóról viszont hallottam már, ha jól emlékszem a Schindler listája elején is Lombroso-fejek láthatók egy kirakatban, mert hogy a náci propaganda is felhasználta az arcvonásairól felismerhető született bűnözőről szóló elméletét. A sors iróniája, hogy az évtizedekkel korábban meghalt Lombroso maga is zsidó volt... ez is hátborzongató, meg az is, hogy Lombroso formalinban ázó saját feje ma is megtalálható a torinói kriminológiai múzeumban. A magam részéről megnézni semmiképp nem szeretném, elég sokkoló volt már a könyvben is.

Evezzünk is kellemesebb vizekre: egyik kedvenc Audrey Taotou-filmem a Szeretni bolondulásig. Most már tudom, hogy ilyen tényleg van, ez az erotománia, más néven Clérambault-szindróma. Igen, francia a film is, meg a betegség felfedezője is, naná... És muszáj még megemlítenem egy másik kedvencemet is, Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című könyvét, már csak azért is, mert Draaisma maga is ír róla, és szerinte is zseniális és hiteles. Ha elolvassuk, megtudhatjuk, milyen is egy Asperger-szindrómás kisfiú, ha meg arra vagyunk kíváncsiak, hogyan fedezte fel ezt a kórképet a bécsi gyerekorvos, akkor Draaismát vegyük a kezünkbe.

Nem lőttem le minden poént, nehéz is lenne, ennél sokkal több érdekesség van ebben a könyvben, meg különben is, kit kell arról győzködni, hogy egy pszichiátriáról, agykutatásról szóló könyv csakis érdekes lehet? Főleg ha jól van megírva, mint ez is. A holland szerző, Douwe Draaisma sajátos nézőpontot választott: eponímákat gyűjtött; olyan orvosi szakkifejezéseket, amelyek személynévből erednek – legtöbb esetben, bár nem kivétel nélkül az orvos nevéből, aki először foglalkozott a jelenséggel behatóan. A szűkebb téma pedig a titokzatos emberi elme.

A tizenhárom fejezet vegyes témákat ölel fel: olvashatunk olyan ritkább és ismertebb betegségekről, mint például a Bonnet-szindróma, illetve a Parkinson- és a manapság egyre gyakoribb Alzheimer-kór; megtudhatjuk, milyen kényszerképzeteket okoz a Clérambault- és a Capgras-szindróma; miért kerülik a társaságot a Gilles de la Tourette-szindrómában szenvedők; betekinthetünk az elmebetegségek kezelésébe különböző korszakokban; a fentebb említett Gage, valamint az orvos Broca és más kutatók kapcsán nyomon követhetjük, hogyan lokalizálták az egyes agyterületek működési funkcióit, miként változtak a kutatók nézetei az agyféltekékről, milyen módszerrel rajzolta meg Brodmann az első agytérképeket; továbbá hogy mi volt a különbség az Aspeger által Bécsben és Kanner által Amerikában vizsgált autista gyerekek között... és ott van a kakukktojás Lombroso, az ő hatalmas fiaskójával. Elsőre kissé eklektikusnak tűnik talán ez a sokféle téma, hiszen van itt minden: neurológia, agykutatás, pszichiátria, viszont épp ettől kellemesen változatos olvasmány a könyv.

És attól, hogy Draaisma nem száraz kutatási eredményeket tár elénk; olyan tudománytörténeti művet írt, amelyben kiemelt fontosságú a betegséggel foglalkozó, azt sokszor megszállottan kutató tudós. Az ő életüknek jár utána, ad némi betekintést a magánéletükbe is, de elsősorban azt a kitartó munkát követi végig, hogyan kerültek kapcsolatba az adott kórképpel ezek az orvosok, miként „fedezték fel” azt. Bepillantást nyerhetünk ezzel a tudomány működésének a világába: megtudhatjuk, az idők folyamán mi alapján neveztek el valakiről egy jelenséget, hogyan változik egy-egy szindróma tartalma, leírása, a kutatási eredmények alakulásával, fejlődésével. A téma hálás: a titokzatos elme nem adja könnyen magát, kutatása számos tévhitet, mellékvágányt is generál, folytonos diskurzusra készteti kutatóit, mindig adva munkát az újabb generációknak. Ezt a folyamatot Draaisma zseniálisan tárja fel, na és néhány tévhitet is eloszlat. Ha például valaki korábban megkérdezett volna, hogy vajon melyik orvosról szokás elnevezni egy adott betegséget, biztosan rávágtam volna, hogy az elsőről, aki diagnosztizálta. Hogy ez mennyivel bonyolultabban működik: ez is kiderül ebből a hatalmas kutatási anyagot feldolgozó, ugyanakkor jó arányérzékkel, a hozzám hasonló laikusok számára is élvezetesen megírt könyvből.