Gondolat Kiadó

Fordította Fejérvári Boldizsár

Gondolat Kiadó, 2014

125 oldal, 2400 Ft

ISBN 978 963 693 485 9

Mathea Martinsen a betűk, rímek és számok szerelmese, így tökéletes társra talál férjében, a statisztikai hivatal tisztviselőjében. Eleven pillanatképek során keresztül ismerjük meg kettejük életútját az immár öreg Mathea szemszögéből, aki egy kicsiny lakásban él Oslo külvárosában, és nem egykönnyen nyílik meg mások felé, de a legmindennapibb események is különleges kalanddá nemesednek az életében. Tudja, hány kavics van az iskolaudvaron (ha a kisebbeket és a nagyobbakat is összeszámoljuk), hány lapot kell statisztikailag letépni a vécépapírtekercsről, és hányszor kell átkeverni a kártyapaklit, bár az már nehezebb kérdés, hogy kinek osszon azután. És nem mellékesen kiválasztott: belécsapott a villám – igaz, ez kétes dicsőség, hiszen a villám csapta meg őt, nem pedig megfordítva.

Mint minden ember, Mathea is az élet nagy kérdéseire keresi a választ: mi van a „ragadd meg a napot!” vezérelve és a rideg statisztikai igazság, a hírnév és elismerés, illetve az ismeretlenség és láthatatlanság közötti senkiföldjén. Aki pedig elég kitartóan keres, az előbb-utóbb talál, így végül az is kiderül, hogy Mathea életének értelmét egy időkapszula, egy fülvédőkből varrott kabát, egy alkalmi ismerősnek adományozott óra, netán valami más jelenti-e majd.

„Igen vicces, kétségbeejtően szomorú, és nagyon igaz.” Eileen Battersby, Irish Times

„Az olvasó mindvégig jól szórakozik, és lépten-nyomon meghökken. A könyv egyszerre kegyetlen és vicces. Az év leghumorosabb kiadványa a gyászkönyv kategóriában.” Sindre Hovdenakk, Verdens Gang

Kjersti Annesdatter Skomsvold 1979-ben született, és első diplomáit matematikából és számítástechnikából szerezte. Harmincéves sem volt még, amikor a Gyorsuló lépteim távolba tűnnek berobbant a norvég irodalomba, elnyervén a legjobb első könyvnek járó Tarjei Vesaas-díjat. 2014-ben a regényből készült színdarabot is bemutatták. A szerző első regénye óta egy újabb regényt és egy verseskötetet jelentetett meg.

Fotó ©Finn Ståle Felberg

Most arra gondolok, hogy a saját egyénként való felfogásomon is felül kellene emelkednem, és a világegésszel kellene azonosulnom, de ez nem megy, olyan messze vagyok a világegésztől, hogy csak na. De talán még nem késő, és eszembe jut a lehetőség, hogy valaki észrevesz, amikor lemegyek a közértbe. De mit tennék, ha ez bekövetkezne? Feltehetően semmit, amivel bizonyára csalódást okoznék az illetőnek. Sosem hallottam olyanról, hogy valakinek imponált volna a semmi, én pedig nem szívesen okozok csalódást.

***

Egyre inkább exponálnom kell magam a halállal szemben, no persze nem szabad túl messzire mennem, belátom, hogy a finom egyensúlyon múlik minden, de végül képes lehetnék együtt élni azzal, hogy meg fogok halni. Magam előtt kétféle utat látok, és sorra veszem őket.

1. Temetőbe járhatnék, temetéseken vehetnék részt, megtervezhetem a saját temetésemet. Amikor elmondtam Epszilonnak, hogy melyik éneket kívánom a temetésemre, kuncogtam magamban, elvégre én nem halhatok meg. Kuncogásom azonban abbamaradt, amikor Epszilon ceruzát kerített, és felírta az éneket az almanachjába. Hát nem szörnyű, hogy az ember a saját temetéséről elmélkedjen? Talán könnyebb, ha valaki másét tervezem el.

2. Elkezdhetnék veszélyesen élni. Átmehetnék az utcán anélkül, hogy előtte balra, majd jobbra néztem volna, azután ismét balra. Az utolsó eshetőség, amely eszembe jut, hogy „elfelejtem” lekapcsolni a gáztűzhelyt, és úgy döntök, ezzel fogom kezdeni.