Gondolat Kiadó

Ókor - Folyóirat az antik kultúrákról

2009 VIII. évfolyam 3-4. számból részlet

Utas két világ között

A helyi elit kocsit tartalmazó temetkezései a császárkori Pannoniában

Mráv Zsolt

Valamikor a Kr. u. 2. század hajnalán, Alsó-Pannonia provinciában, a mai Fejér megyei Káloz területén gyászmenet érkezett három, egymás közelében frissen kiásott gödörhöz. A tekintélyes menet egy gazdag és előkelő, kelta származású család gyászoló tagjaiból és népes kíséretükből, szolgáikból állt. A szolgák egyike a halottas kocsit és az eléje fogott két igáslovat, másikuk pedig egy felszerszámozott pompás hátaslovat vezetett a gödrökhöz, a többiek a halotti lakoma kellékeit hozták. A lovak békésen legelészni kezdtek, nem sejtve hamarosan bekövetkező végzetüket. A család napi közlekedésre használt díszes kocsijainak egyikén, a leszerelt ülés helyén, a fenékdeszkákon most két sápadt férfi, egy idősebb és egy fiatalabb feküdt holtan kiterítve, teljes fegyverzetben.

Az idősebb nagy harcos hírében állt, aki egykor lovas katonaként szolgálta a birodalom és a császár dicsőségét. Gyászénekekkel és a lovak elővezetésével megkezdődött a szertartás, amely az egyszerű temetkezéshez és szegényes mellékletadáshoz szokott rómaiak szemében bizonyára megvetendően barbárnak és feleslegesen pazarlónak tűnhetett. A közelmúltban felemelkedett család tagjai életük során ugyan igyekeztek a hódítók életmódjához igazodni, minél inkább rómainak látszani, azonban földi létük végén, a halállal találkozva őseik hitvilága, ha átalakult formában is, de áttört a romanizáció lassan mindent beborító és a maga arculatára formáló mázán. A szertartás egyben alkalmat adott a család gazdagságának kimutatására is. Miközben a rokonság méltóságteljesen körbeállta a sírgödröket, a szolgák kifogták a kocsiból a lovakat, majd a jármot nyakukon hagyva a legnagyobb gödör szélére vezették őket, lándzsát döftek szügyükbe, és a haldokló állatokat a gödörbe döntötték

A kicsavarodott tagokkal fekvő állatok egyikében benne hagyták az életét kioltó lándzsát. Ugyanezt tették a drága hátaslóval is, de annak tetemét a közelben ásott, kisebb gödörbe lökték. Ezt követően a kocsiról leemelték a halottakat, és fegyvereikkel együtt az imént ledöfött és már részben földdel betakart hátasló fölé, nagy gonddal lefektették őket. Annak érdekében, hogy a kocsi elférjen a másik sírgödörben, kerekeit leszerelték, az alvázat és a szekrényt szerkezeti elemeire bontották, majd ezeket a különálló részeket egyenként az egymásra esett két kocsihúzó ló fölé borították. A harmadik gödörbe az elhunytak legszemélyesebb tárgyainak tömegét tették, amelyeket a túlvilágon sem nélkülözhettek. A szertartás végén a szolgák által felszolgált bőséges lakomával vendégelték meg és bocsátották útra az elhunytakat, tudván, hogy hosszú útjuk végén a túlvilági lét örök boldogsága várja őket.

Róma és az északkelet-pannoniai őslakos törzsek elitje

A Dunántúl északkeleti részében lakó népek, köztük az eraviscusok kelta törzse mind gazdasági, mind stratégiai szempontból sokáig érdektelnek voltak Róma számára. Jól jelzi ezt a források hallgatása róluk és a Mediterráneummal való kereskedelmi kapcsolataik, amelyek még Augustus idején is csak szorványosak voltak. A római hadsereg Kr. e. 10 körül, M. vagy P. Vinicius dákok elleni sikeres hadjáratából visszatérőben érintette először területüket. Az eraviscusok ekkor kerülhettek legkésőbb laza római függőségbe, esetleg szövetségbe. A kevésbé harcias dunántúli törzsek az Augustus-kor Drávától délre zajló háborúi idején sem jelentettek Róma számára biztonsági kockázatot.

Míg Dél-Pannoniát csak nehéz harcok árán, több lépcsőben sikerült elfoglalni, addig a későbbi Pannonia provinciának Magyarország területére eső északi vidéke csak a késő Tiberius–Claudius-korban került békésen, szinte észrevétlenül tényleges katonai megszállás alá. Az Eravisci különösen fogékonyak voltak a romanizáció és a római kultúra egyes formái iránt, ami jól tükröződik az epigraphiai kultúra korai és széles körű elterjedésében.

A római foglalást követően a meghódolt őslakos törzsek közösségeit közigazgatási egységekbe, civitasokba szervezték, és kezdetben katonai felügyelet alatt tartották. A provincia békéjének és biztonságának megteremtését követően e civitasok katonai ellenőrzése egyre inkább formálissá vált, és az irányítást kezdték átadni a törzsek korábbi vagy újonnan létrehozott vezető rétegének. Elsősorban azoknak a nagy tekintéllyel rendelkező, leghűségesebb Róma-párti törzsi előkelőknek, akik már kellő vagyonnal rendelkeztek, és bizonyságot tettek Róma iránti elkötelezettségükről és odaadásukról.

Ezek a kiválasztott, nem ritkán opportunista előkelők – lojalitásukkal ösztönző példát mutatva népük számára – megtarthatták közösségükön belüli vezető szerepüket, és központi támogatásuknak és betöltött tisztségeiknek köszönhetően vagyonukat is tovább gyarapították. Érdemeik alapján a császár kivételes kegyéből egyedi és szigorú elbírálás alapján a római polgárjog kiváltságában is részesültek, amely a korai időkben még kiemelte őket közösségükből. Ez a privilegizált és központi támogatással megnyert, egyre gazdagodó törzsi elit gyorsan megismerte a római életforma kényelmét, és külsőségeiben igyekezett minél inkább átvenni a Romanitas szimbólumait és szokásait, a viseletet és a luxus igényét. Tudtukkal vagy tudtuk nélkül ezáltal eszközeivé és kiszolgálóivá váltak a római birodalmi politikának.

A Magyarország területén élt kelta törzsek közül a római korban az északkelet-pannoniai eraviscusok játszották a legfontosabb szerepet. Domitianus császár Duna-vidéki háborúi (Kr. u. 88–92/93) előtt az eraviscusok még nem élveztek megkülönböztetett bánásmódot, törzsi központjuknak, Aquincumnak a közelében csak egy, később két lovas segédcsapat állomásozott. A törzs alárendelt szerepe és kevéssé fejlett nemzetségi társadalma miatt ebből az időszakból még hiányoznak a tehetős vezető réteg létét bizonyító gazdag temetkezések is. Az életfeltételek csak a Kr. u. 1. század végén változtak meg radikálisan, egy időben a provincia katonai jelentőségének növekedésével, az aquincumi legiotábor felépülésével (Kr. u. 89), majd a település helytartói székhellyé válásával (Kr. u. 103-106).

Ettől kezdve a törzs és annak Róma közreműködésével létrejött, fiatal elitje egyre fontosabbá és központilag támogatottá vált. Előkelőik – mint például Marcus Cocceius Florus, Matumarus fia – polgárjogot kaptak, színtelen római nevet viseltek, és olyannyira meggazdagodtak, hogy életmódjukat és temetkezéseiket a Kr. u. 2. században már a hivalkodó gazdagság jellemezte. A mélyreható romanizáció bizonyítékaként családi síremlékeik kőből készültek és római módra díszítettek, latinul írt sírfelirataik pedig a latin nyelv mindennapi használatáról tanúskodnak. Vallási életük központjában a birodalom főistene, Juppiter állt, oltárállításaik indítéka pedig a császár és Róma iránti hűségük kifejezése volt. Bár mai ismereteink szerint a lovagrendbe egyik családnak sem sikerült felemelkednie, helyi közösségükön belül, akár mint princepsek vagy később mint Aquincum városának tisztségviselői, így is fontos szerepet töltöttek be. Jelentőségüknek köszönhetően törzsi identitástudatuk is sokáig erős maradt.

Annak ellenére, hogy a kelta eraviscus törzs előkelői a Kr. u. 1–2. században életmódjukban látszólag gyorsan romanizálódtak, továbbra is konzervatívan őrizték hagyományaikat, és ragaszkodtak ősi túlvilágképzeteik egyes elemeihez. A kelták a túvilágot a föld egy távoli vidékén (az írek egy távoli szigeten) képzelték el, ahová hosszú út vezetett, és ahonnan már nincs visszatérés. Az elhunyt hozzátartozó hitük szerint tehát nem halt meg, hanem csak elutazott, hosszú útra indult, amelynek végén a túlvilági lét örök boldogsága várta.

A túlvilági utazásra utaló jeleneteket a Kr. u. 1. század végétől számos – a Lajta-vidéken és Északkelet-Pannoniában, a boius és az eraviscus törzs területén – előkerült bennszülött síremléken ábrázolták. Ezek többsége sírsztéléken látható, de előfordulnak nagyméretű sírépítményekhez (aediculae) tartozó kőtáblákon is. Az eddig előkerült több mint 70 domborművön az elhunytat utasként jelenítették meg, szolgái kíséretében ritkán két-, gyakrabban négykerekű kocsin ülve, sokszor a kocsi előtt vezetett hátaslovával és kedvenc vadászkutyájával együtt (1. kép). Ezek a reliefek azonban nem közvetlenül az ismeretlen túlvilági utazást, hanem az elhunytnak és családjának egy hétköznapi utazását ábrázolják. Ez a mindennapi életből vett jelenet átvitt értelemben utalt az elhunyt túlvilági útjára. A domborművek a család társadalmi pozícióját is mutatták, hiszen a császárkorban reprezentációs szerepet tulajdonítottak annak, hogy ki, milyen kocsival és hány szolgával, kísérővel indult útnak. A reliefek másik csoportján utas nélküli kocsikat látunk, amelyek csak a túlvilági utazás kellékét, a római utazókocsit jelenítik meg.