Gondolat Kiadó

Moly visszhang - Fritz Graf: A mágia a görög-római világban

(Skar - klasszikusasztrologia.blog.hu)

Asztrológiáról és asztrológusokról kevés szó esik a könyvben, így magyarázatra szorul, miért ajánlom mégis asztrológia iránt érdeklődőknek. Nem, nem John Frawley-val értek egyet, aki szerint a legjobb asztrológia-tankönyvek azok, amelyekben szó sem esik asztrológiáról ;) nem is csak arról van szó, hogy akit az asztrológia érdekel, azt érdekelni szokta a mágia és a vallástörténet is, sőt nem is csak az asztrológiai mágiára gondolok, hanem arra, hogy amit az újkorig asztrológia néven ismertek, Egyiptomban született meg a hellenisztikus világ különféle csillagos hagyományainak és a görög filozófiának a találkozásából egy szűk kör tagjainak bábáskodásával, és ebből a körből kikerülve a görögök és rómaiak „ilyesmihez” való hozzáállásával és persze a Római Birodalom törvényeivel is szemben találta magát.

Ettől a vidéktől jóval keletebbre ütöttem tanyát, latinul csak az asztrológiai szövegek kedvéért kezdtem el tanulni, úgyhogy itt csak egy lelkes élménybeszámoló következik. Valószínű, hog egy szakértőnek nem az lesz a legfőbb kifogása, mint nekem, hogy nem, mondjuk, tíz évvel ezelőtt jelent meg a kötet magyarul, de a legkevesebb, amit ők is a szerző javára írhatnak, hogy olvasás közben szinte bele lehet a könyvbe költözni, így nagy kedvet csinál az embernek továbbolvasni a témában.

A mágia a görög-római világban nem csak a terület szakértőinek íródott, hanem minden érdeklődőnek, és nem állom meg, hogy hozzá ne szóljak azokhoz az olvasói véleményekhez, amelyeket magyar és angol oldalakon még azelőtt találtam, hogy a könyvet kézbe vehettem volna, és amelyek felróják a szerzőnek, hogy műve nem elég felhasználóbarát. Én meg birka vagyok, hogy erre reagálok, de ezt a renyhe hozzáállást több olyan asztrológus is bátorítja, mint Warnock, aki ma a klasszikus asztrológusok közt egyedül vállalja föl az asztrológiai mágia iránti érdeklődését, de közben valósággal lebeszéli hallgatóit arról, hogy kortárs kutatók könyveihez nyúljanak.

Fritz Graf, aki latin filológus és vallástörténész, több helyütt tanított is és egyáltalán nem úgy ír, mint akinek mindegy, érti-e az olvasó, miről van szó, sőt. Bárhol találhatunk olyasmit, amivel épp nem tudunk vagy akarunk mit kezdeni, és néhány könyvcímet és lefordítatlan görög mondatot (mellesleg jól elrejtve a végjegyzetekben) azért még elég könnyedén átugrik bárki. Azok jutnak erről eszembe, akik megszólnak bennünket, ha oda megyünk teázni, ahol valóban elérhetetlen árú teákat is kínálnak, jóllehet az elérhető árúakat meg ugyanannyiért kaphatjuk meg, mint ott, ahol a mikró csilingelését hallgatjuk és kisollóval szabadítjuk ki a süteményt a csomagolásából meg a penetráns hűtőszekrény-szagból – ami valahogy jobban zavar, mint amennyire az frusztrálhatna, hogy elérhetetlen dolgok kelletik magukat előttünk. Kedveseim, karmikus felelősségem tudatában kijelentem, hogy ez a könyv minden tudományos igényességével együtt sem nehezebben érthető, mint bármelyik ezoterikus érdeklődésűekre optimalizált mű, ellenben mentes a ködösítéstől és a mellébeszéléstől. És néhol tényleg határozottan szórakoztató.

Bevezetésként Graf bemutatja mindazt, az átoktáblácskákat, papiruszkönyveket, irodalmi forrásokat, amelyekből továbbélő hagyomány híján tájékozódhatunk, az eddigi kutatások történetét, majd szép lassan elkezdi becserkészni a mágust, kezdve a 'mágus' szó eredetével, és a mágia művelőit illető görög nevekkel, folytatva a görögök és rómaiak eltérő hozzáállásával a varázslóikhoz és azok különféle tevékenységeihez.Graf felhívja a figyelmet arra, hogy a kóborló káldeusok jóslásánál az újonnan megjelent asztrológia sokkal összetettebb dolog volt, tehát az igazi asztrológiát már nem nevezhetjük káldeus tudománynak, mint ma sokan teszik.

A görögöknél elsősorban filozófusok emeltek szót a mágiát gyakorló gyanús jöttmentek ellen – hogy aztán végszükség esetén mégis javallani merjék gyógyító eljárásaikat -, akik pedig a polgárok szemében maguk is a a társadalom peremén helyezkedtek el, a vallásról pedig meghökkentően modern nézeteket vallottak, a görög befolyás előtti Rómában viszont nem a varázslásban önmagában találtak kivetnivalót, hanem abban, ha ártóan használták. Aki életétől, javaitól vagy jó hírétől fosztott meg valakit, ezért vonták felelősségre, nem pedig az elkövetés módjáért. Aztán persze változtak az idők. Érdekes, hogy míg a római törvények „legkésőbb a császárkortól” a jóskönyveket a mágikus szövegekkel együtt elégetni rendelik, addig jó kétszáz évvel korábban, Kínában a könyvpusztító, írástudókat élve eltemető Qin Shi Huangdi a jóslással és asztrológiával foglalkozó műveket az orvosi és mezőgazdasági könyvekkel együtt mint hasznosakat megkíméli.

Még közelebb kerülünk a mágushoz két mágiaperes ügyről olvasva, miközben nagy meglepetést nem okozva kiderül az is, mi kellett ahhoz, hogy valaki efféle gyanúba ártatlanul keveredjen – na jó, egyikük Apuleius volt, akinél azért kicsit rezgett a léc -, végül eljutunk a mágikus tudományok igazi beavatottjához is, meg a mágikus beavatások és misztériumbeavatások közti hasonlóságokig és különbségekig, ahogy megismerhetjük emberünk útját a mágussá váláshoz.

Ezután már jöhetnek az átoktáblácskák, varázsbábuk, szerelmi varázslatok és viszályszítások, per- és versenyátkok, halottidézések minden mennyiségben – hol van már az a híresen feledékeny szónok, aki Cicero boszorkányságára fogta, hogy megint nem jut eszébe, mit akar mondani, a kis helyes. Azért itt van az is, hogyan ismerhető és oldható föl a rontás.

A következő fejezetben a szerző rámutat az irodalmi művek és a tényleges varázsszövegek közötti ellentétre: Theokritosz konyhában kotyvasztó varázslónőt fest le, mosolyognivaló kispolgárokat, Lucanus pedig a vallás szörnyű kifordítását. A varázskönyvek valóságával viszont egyikük sincs jó viszonyban. Végére jár annak is, hogy kerülnek sorra nők varázslószerepbe ezekben az irodalmi művekben.

Igazából akkor döntöttem el, hogy én ezt a könyvet el akarom olvasni, mégpedig inkább előbb, mint utóbb, amikor odáig jutottam a fülszövegben, hogy „a szerző szakít a hagyományos mágia-vallás szembeállítással, és az ókori mágiát a fogalom korabeli használatából kiindulva nem az okkultizmus egy formájának, hanem az isten-ember viszony egyik aspektusának tekinti.” És ő tényleg nem rökönyödik meg azon, hogy jé, a mágus imádkozik (érdekes, hogy Lovecraft Necronomiconjának előszavában baj esetére a Miatyánkot ajánlják bármiféle mágikus védelem helyett, ahogy a szónok Libaniosz is elégségesnek tartotta az imát), nem tekinti a mágiát primitív állapotnak vagy bomlásterméknek attól, hogy a mágus kapcsolata a felsőbb világgal kicsit más alapokon nyugszik, mint a polgároké. Ez a Graf egy jó fej.

A kötet végére Németh György gyűjtötte egybe, ami az antik mágiáról magyarul olvasható: tanulmányokat és antik szövegek fordításait. Ebből a felsorolásból azonban kimaradt Apuleius Védőbeszéde, amire egész véletlenül bukkantam rá azután, hogy Graf Mágiáját megláttam a Molyon: hat éve jelent meg szürke bársonyborítóval, szép-szürke lapokon – Apuleius plüss-szamara, gondoltam, ahogy a kezembe vettem ;) – latinul és magyarul Apologia (de magia) / Védőbeszéd (a mágiáról) címmel, de találtam a neten egy A mágiáról / Virágoskert című '74-es kiadású kötetet is. Mivel Fritz Graf részletesen foglalkozik Apuleius mágia-perével, bizonyára nem leszek az egyetlen, akinek kedve támadt elolvasni.