Gondolat Kiadó

Civilizáltak és barbárok - ÓKOR 2009/1

(részlet)

Szabó Miklós

A fő kérdés, amelyre a következőkben választ keresünk: mennyiben befolyásolta a „civilizáltaknak” a „barbárokkal” kapcsolatos szemlélete az ókori kelta civilizáció kutatását? Rögtön le kell szögezni, hogy a közelmúlt publikációi ezen a téren látványos előrelépésről tanúskodnak, hála mindenekelőtt a régészet eredményeit hasznosító történeti analízisnek.1 Az elmúlt két évtized kritikai mérlege elsősorban kétféle megközelítés sikerét jelzi, az egyik antropológiai, a másik historiográfiai ihletésű. Ezeknek köszönhetően a barbárokat tárgyaló ókori szövegek radikális újraértelmezése is napirendre került.

Az új helyzetet azonban a „szakítás a Quellenforschunggal” túlságosan kategorikusan határozná meg. Az antik szerzőknek a keltákról szóló történeti, etnográfiai és geográfiai természetű adatai ugyanis pótolhatatlanok. Következésképpen ezek vizsgálatáról lemondani nem lehet, a hagyományosnak mondható történeti interpretációnak azonban a kelta civilizációval foglalkozó többi diszciplina eredményeire is támaszkodnia kell. Az újabb kutatások kiemelik a „civilizáltak” barbár-képének állandó elemeit. Az antik világ idevágó „tudatlanságának” problémája meglehetősen összetett. Képzeljük el például, hogy mit tudnánk a szkítákról, ha Hérodotos történeti munkája elveszett volna. Márpedig a keltáknak szentelt legfontosabb opusból, Poseidónios leírásaiból, mindössze fragmentumok maradtak ránk Diodórosnál, Strabónnál és másoknál.

1. kép. L. Hostilius Saserna Kr. e. 48-ban kibocsátott ezüstdenárja korábbi ikonográfiai témákhoz nyúlt vissza. A gallok harckocsit már régóta nem használtak, s bajuszt sem viseltek, amit négy kelta pénz ábrázolása is bizonyít

Az ókori szövegek a keltákat mint barbárokat olyan erkölcsi sajátságok és jellemvonások alapján azonosítják, mint például a harci erények, a részegeskedés, a homoszexualitás, amelyek a „civilizáltak” normáival nem egyeztethetőek össze. Ezek nyilvánvalóan olyan toposok, amelyeket az ókorban különböző barbár népekre megkülönböztetés nélkül alkalmaztak. A kép tehát felszínes, zavaros és bizonytalan.

A görög és római szerzőknek a keltákra és az általuk lakott területre vonatkozó ismeretei pontatlanok, könnyen félreérthetőek. Az etnikai elnevezések (kelta, gall, galata) jól tükrözik ezt a helyzetet, minthogy minden geográfiai logikának ellenállnak. Az ókori kategorizálás problémái a modern értelmezéseket nagymértékben befolyásolják. Ugyanakkor azonban az ismeretek gyarapodásával az eredeti felfogás változhatott. Erre jó példa a „kelto-szkíta” fogalom, amelynek megjelenése – feltehetően Poseidónios előtt – a kelták balkáni inváziója után kialakult új etnikai szituációt tükrözi. Nevezetesen, ettől kezdve Makedóniától északra, a Balkánon kelták, egész pontosan a scordiscusok éltek. Ennek megfelelően a hellénisztikus tudomány észlelte a Keltiké területi növekedését a Skythiké rovására, vagyis a lakott világ Ephoros-féle felosztása immár nem felelt meg a Kr. e. 3. században szerzett ismereteknek.

2. kép. Kr. e. 3. századi kelta sisak Ciumeştiből. – Etruszk urna Città delle Pieve-ből: harcos szemét kivájó madár. (Az urna főoldalán keltomachia látható.) A jelenet utalás a csata menetébe madár alakjában beavatkozó kelta istennőre

A „civilizáltak” által alkotott kép második sajátsága annak időbeli eltérése a valóságtól. A régészeti felfedezések egyre gyakrabban bizonyítják, hogy az antik leírások valójában egy megelőző korszakra vonatkoznak. Legyen itt elég a kelta bajuszviselet vagy a harcikocsi-használat problémájára utalni.

Végül a harmadik konstans a Polybios, illetve Poseidónios, vagyis Róma szolgálatában álló görögök által konstruált kép statikus és sztereotip jellege. A gallok ikonográfi ájának megszületése hagyományosan a pergamoni művészethez kapcsolódik. Az Attalidák emlékműveihez tartozó szobrok sikeréhez még a római korban sem férhetett kétség. A legújabb kutatások azonban kiemelik az etruszk Itália szerepét a kelták fizikai képmásának megalkotásában. A híres felsinai sztélén a kelta harcos jellemzésére nemcsak a meztelenség, hanem a fegyverzet, mindenekelőtt a hosszú pajzs szolgál, ahogy az etruszk és a faliscus vörösalakos vázákon is. Mindezek korábbiak, mint a pergamoni alkotások. De ne feledkezzünk meg az itáliai éremképekről, az apuliai kisművészet gall ábrázolásairól, vagy a civitalbai (Marche) terrakotta frízről, amely a Kr. e. 2. század gall-ellenes légkörének dokumentuma.

Más jellegű probléma a kelta hagyomány nyomainak megléte az ókori történeti hagyományban. Az idevágó kutatásoknak impulzust adott a plasztikus madáralakkal (holló vagy varjú) díszített kelta sisak felfedezése Ciumeştiben (Nyugat- Románia). R. Bloch és C. Peyre elemzései a Titus Livius által elbeszélt (VII. 26) M. Valerius Corvus-epizódról és az ezzel kapcsolatba hozható etruszk és kelta régészeti leletek valószínűsítik, hogy a kelta mitológiából átkerülhettek elemek a római annalisztikába.

3. kép. Görög típusú lándzsapapucsok (saurotér) La Tène-kelta leletegyüttesekből (balra) és eredeti példányok Olympiából (jobbra). Elterjedésük Kelet-Franciaország (1-es pont: Bucy-le-Long) és a Duna-kanyar (9-es pont: Kosd) között a kelta zsoldosok számlájára írandó

A következőkben az akkulturáció rehabilitációjáról lesz szó. Ezt a fogalmat a kulturális antropológia vezette be és igyekezett tartalommal megtölteni, elsősorban az Egyesült Államokban a 19. század végétől M. J. Herskovits és mások 1936-os klasszikus definíciójáig. Ez a szkhéma, amelyet gyakran vádoltak kulturalizmussal és pszichologizmussal, elsősorban a nagy-britanniai és franciaországi szociológiai és szociális antropológiai kutatások jóvoltából újult meg. Vagyis az akkulturáció ezek után nemcsak a kulturális változásokra vonatkoztatható, hanem a kulturális jelenségek és az intézmények, valamint a társadalmi szervezet viszonyára is. A régészet szempontjából a konklúzió a következő: az archaeológus munkája során hármas komplexitással szembesül. Azzal, amely a társadalom és a kultúra belső mozgásából adódik (belső okság), azzal, amely a szomszédos kultúrákkal és társadalmakkal való lokális viszonyból következik, végül azzal, amely a „távoli” kulturális központokkal való kontaktusból keletkezik (külső okság).

A hellénizáció fogalmát használták, hogy megmagyarázzák Dél-Galliában a görög kultúra bennszülött közösségek általi befogadását, vagy éppen utánzását, mint a civilizáltak és a barbárok közötti kapcsolat legfontosabb eredményét.