Gondolat Kiadó

Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság Magyarországon 1945 után

A szerző előszavából: "Több mint tíz év telt el A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956) című kötet második kiadása óta, felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után miért nyúltam ismét a témához... A szerzőtársak tudják, hogy egy-egy alaposabban kutatott téma az eredmények közzététele után is végigkíséri az ember pályáját, óhatatlanul is figyelemmel kíséri az adott kérdés további sorsát, elolvassa az újabb publikációkat, nem tud nem tudomást venni róla. Velem is ez történt, és közben a magyar közéletben dúló viták, konfliktusok nyomon követése elől sem tudtam kitérni... És újra és újra tudomásul kell vennem, hogy a zsidókérdés azóta is mérgezi a magyar közéletet, a politikát, akár a nevén nevezzük a problémát, akár nem. És ami a legszomorúbb és legfájóbb, hogy a véleményformáló budapesti értelmiség gondolkodásmódját továbbra is az ebből fakadó terméketlen, zsigeri és szemellenzős szembenállás jellemzi. Felmerült bennem a gondolat, hogy tegyünk még egy kísérletet, bővítsük a jelen felé a vizsgált időhorizontot, hátha a múlt, a közelmúlt ismerete közelebb visz a jelen konfliktusainak jobb megértéséhez, a viták bizonyos elemeinek tisztázásához."

480 oldal, ár: 4250.- Ft

RÉSZLET

A párt viszonya a zsidósághoz

Az előző fejezetben megvizsgáltuk a zsidóságnak a kommunista párthoz fűződő motivációját, kapcsolatait, azt, hogy milyen okokból és milyen minőségben csatlakoztak zsidók a világháborút közvetlen követő időszakban a párthoz. Az alábbiakban a Magyar Kommunista Párt és a zsidóság viszonyában a másik oldalt vizsgáljuk az 1945–48 közötti időszakban a következő szempontok alapján: milyen álláspontot képviselt az MKP a zsidókérdésben, milyen alternatívákat kínált a zsidóságnak a koalíciós években, különös tekintettel a pártvezetés attitűdjeire. Hogyan viszonyult a párt a maradék zsidóság egészéhez, illetve különböző rétegeihez: a zsidó értelmiséghez, kispolgársághoz, az öntudatosodás útjára lépett vagy éppen magához a párthoz csatlakozó zsidókhoz?

Bevezetésképpen talán érdemes idézni a „Tervezet a magyar zsidóság követendő politikáját illetően” című, 1945. július 5-i dokumentumból, melyből néhány tényt megtudhatunk arról, hogyan is vélekedett a zsidóság vezetése a kommunista párt jelenlegi és várható, zsidóságot érintő politikájáról, illetve zsidó szemszögből a párt jelentőségéről:

„A magyar marxista pártok – pillanatnyilag együtt tárgyalhatjuk őket – a zsidó egyénnek meg akarnak adni mindent, mint teljesen egyenrangú magyar állampolgárnak, a zsidó közösségnek semmit, még a létezés jogát sem. Ideológiájuk szerint ugyanis az ember sorsát kizárólag osztályhelyzete determinálja. Ezért a zsidó polgár osztja az egyetemes polgárság sorsát: a feloldódást, a zsidó szellemi és fizikai munkás pedig mindent megtalál a pártban…

…Az egyetemes magyar zsidóság vezetőségét a magyar marxista pártok álláspontja nagymértékben érdekli… mert egészen bizonyos, hogy a szovjet vezetőséget a magyar kommunista párt fogja informálni arra nézve, hogy mi a speciális magyar–zsidó helyzet. Ez az információ valószínűleg destruktívnak fogja beállítani a magyarországi cionista mozgalmat a Szovjet tervei szempontjából. Hiszen Magyarországon még nagyon sokáig diszkreditálná, tehát nagymértékben gyöngítené a kommunista pártot, ha kitűnnék róla, hogy vezetői nagyrészt a zsidó néphez tartoznak, valamivel kevésbé kompromittáló, hogy a zsidó felekezetben születtek – bár ennek kolportálása is a párt érdekei ellen van – mert köztudomású, hogy később elszakadtak minden felekezettől, az egy néphez való tartozás sokkal inkább levethetetlen…” 262

Ebből a meglehetős éleslátással megfogalmazott írásból is jól érzékelhető, hogy a kommunista párt és a zsidóság viszonyában a leginkább szembeötlő, talán a legérdekesebb és legellentmondásosabb problémának a párt vezetőinek zsidósággal kapcsolatos attitűdjei tekinthetőek.

A zsidó származású pártvezetők

Az előzőek folyamán láthattuk, a zsidóság igencsak nagy számban és arányban vett részt a munkásmozgalomban már annak kezdetei óta, mind a tagok, mind a vezetők soraiban. Különösen jellemző ez a kommunista párt esetében, leginkább a pártvezetőség köreiben akár a Tanácsköztársaság, akár az illegalitás éveit is tekintjük – ennek okairól már volt szó. Mivel a hazatérő moszkoviták között is jelentős volt a számuk, a felszabadulást követően a párt kialakuló vezérkarában is túlnyomórészt zsidó származásúakat találunk. 1945-ben a Politikai Bizottság 11 tagja közül 6 rendelkezett zsidó gyökerekkel.

Talán említést érdemlő momentum, hogy a pártvezetésben található zsidó származású személyek természetesen már a nyilasoknak is szemet szúrtak. A Harc című lapban 1944. július 8-án például ezt olvashatjuk az „Egy magyar mellett 30 zsidó marxista” című írásban:

„…A nemzeti szocializmus szocializmust akar teremteni, a zsidó pedig faji önzését kiszolgáló héber érdekszocializmust. A magyar munkásnak nem kell olyan szocialista rendszer, ahol mindenki, aki irányít, aki vezet, zsidó.”

A cikk további részében a „pimasz”, „magukat szocialistáknak nevezni merészelő bolsi-zsidókról” olvashatunk.263 A Magyar Kommunista Pártnak ezeket a vezetőit általában zsidónak tekintették, de ők önmagukat nem, vagy próbáltak úgy tenni, mintha nem azok volnának. Természetesen egyikük sem tartotta a vallási ünnepeket, nem ápolta a zsidó hagyományokat, sőt igyekeztek minden szálat elvágni a múltjuktól. Sem a moszkovitáknak, sem a „bennszülött” kommunista vezetőknek nem volt tehát semmilyen zsidó identitásuk vagy tudatuk. Nagy részük már régen elveszítette, néhányan esetleg csak „zárójelbe tették”, zsidóságuk azzal a bizonyos „nürnbergi zsidó” definícióval fedhető le.264 Megpróbáltak teljesen asszimilálódni, a névmagyarosítások jelzik, hogy új identitást kerestek. Rákosi Mátyást eredetileg Rosenfeldnek (édesapja, Rosenfeld József zsidó vallású kiskereskedő volt), Gerő Ernőt Singernek, Farkas Mihályt Löw Hermannak, Péter Gábort Eisenberger Benőnek hívták, Vas Zoltán nagyapja még rabbi volt, és Weinbergernek született, de zsidó származású volt Révai József és Horváth Márton is, és még folytathatnánk a sort.265

A vezető kommunisták az asszimilálódás mellett egyenesen úgy viselkedtek, mint akiknek semmi közük a zsidósághoz, és soha nem is volt. Ezzel kapcsolatban számos szerző idézi szívesen azt a legendát, hogy Rákosi nagyon tudatosan nem használt városi akcentust, hogy hallgatósága ne tekintse őt zsidónak. Népieskedő, egyénien zamatos, ízes nyelven beszélt. Gyakran alkalmazott közmondásokat és más efféle fordulatokat, s ezek bizony időnként igencsak mesterkéltek voltak (Sztálin, a kőszáli sas, aki meghallja a fű növését is stb.).

1935-ös bírósági tárgyalásán – állítólag – még nyoma nem volt ennek a népies stílusnak, amit csak később, az emigráció idején, tudatosan alakított ki.266 Rákosi beszédének kétségtelen stílusbeli furcsaságai mellett ennek a mítosznak az igazságtartalma mégis megkérdőjelezhető, hiszen a délvidéki kis településen, Adán született pártvezér esetében, aki a fővárosban börtönévein kívül 1945-ig nem töltött el jelentős időt, teljesen érthető és természetes módon maradhatott meg egész életében a vidékies akcentus.

262 MOL XXXIII-5/b 4. doboz. Beszédek, tanulmányok a magyar országi zsidósággal kapcsolatban.

263 PIL 283.f. 10/212. ő. e. 81. lap.

264 Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban. Szombat, 1992. október, 14. o.

265 Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért (1945–1948). Európa, Budapest, 1992. 28, 45, 79. o., Nemes 49. o., Charles Gati (1990a) részben téves neveket sorol fel idézett művében, 103. o.

266 Pünkösti i. m. 6–871. o., illetve Lányi Gusztáv: Rákosi Mátyás politikai antiszemitizmusa. Világosság, 1994/10, 41. o.