.jpg)
Nescio/Fenyves Miklós (ford.): Az Élősködő - Titánok - Költőcske
Akcentusok
"Nesciót olvasni - folyamatos találkozás egy fiatalemberrel, aki valaha voltál. Aki ezt a szánalmas sürgölődést az ég alatt reménytelennek és nevetségesnek találja, aki ki akart iratkozni az élet úgynevezett iskolájából, egy szikláról kívánta nézni egy életen át a tengert, vagy ellenkezőleg, meghódítani a világot, szőröstül-bőröstül. Aki nem kíváncsi a protestantizmus amúgy tökéletesen működő receptjére. Jobb családok előbb-utóbb végeznek vele, elássák a hulláját a körömnyi hátsókertben." (Németh Gábor) A modern holland irodalom klasszikusa, a "kettős életet" élő Nescio (latinul "nem tudom") álnéven publikáló J.H.F. Grönloh (1882-1961) kereskedő és kézműves családból származott. Ő maga üzletember volt, kishivatalnokként kezdte pályáját, majd egészen a Holland-Bombay Trading Company igazgatói székéig vitte. Írói tevékenységét sokáig titkolta, csak novelláinak második kiadása után, a 30-as években "fedte fel magát", mert megunta, hogy műveit rendre másnak tulajdonítják, de haláláig nagyon kevesen tudták, hogy író.
RÉSZLET
AZ ÉLŐSKÖDŐ
I.
Azt az egy embert kivéve, aki a Sarphatistraatot tartotta Európa leggyönyörűbb helyének, soha nem láttam még csodálatosabb egy fickót, mint az élősködő. Az élősködő, aki ott feküdt az ágyadon piszkos cipővel a lábán, mikor késő este hazaértél. Az élősködő, aki elszívta a szivarjaidat, és megtömte pipáját a dohányodból, és ami szened csak volt, elfűtötte, és szemlét tartott a szekrényeidben, és pénzt kért tőled kölcsön, és elnyűtte a cipőidet, és ha esőben kellett hazamennie, magára vette a kabátodat. Az élősködő, aki egyfolytában hozatott valamit a mások nevére; aki fejedelem módjára tudott jenevert inni mások kontójára az „Hollandais” teraszán; aki esernyőket vett kölcsön, hogy sose vigye őket vissza; aki addig fűtötte Bavink másodkézből vett kályháját, amíg az meg nem repedt; aki a bátyja dupla gallérjait hordta, és kikölcsönözte magának Appi könyveit, és külföldön utazgatott, ha az öregét megint sikerült megfejnie, és olyan öltönyökben járt, amelyeket nem fizetett ki soha.
Japinak hívták. Sohasem tudtam, mi a vezetékneve. Bavink állított be vele, miután visszatért Veeréből. Bavink Zeelandban festett egy egész nyáron át. Ott látta őt először, Veerében. Japi csak úgy üldögélt. Tűnődött is rajta Bavink nemegyszer: miféle egy fickó lehet ez? Senki sem tudta, mindig ott lelted valahol a parton. Egyre csak ült, órák hosszat, mozdulatlanul. Déltájban, aztán meg hatkor besétált enni; különben egész nap csak üldögélt. Így tartott ez vagy három hétig; azután Bavink nem látta többet. Pár nap múlva Bavink éppen visszafelé tartott Rotterdamból. Néha igénye támadt rá, hogy sok embert lásson maga körül. Tekergett pár napig a rotterdami kikötőkben, aztán torkig is lett az egésszel. A Numensdorp– Zijpe hajón aztán ott ült megint.
Ugyancsak fújt a szél azon a reggelen; jó kis hideg szelecske, csak úgy rohantak a fehér tarajú hullámok. Fel-felcsaptak az orrba, át a mellvéden. Az előfedélzet szélfogói csukva, az orrban senki. Csak Japi ült ott, és ázott derekasan, kémlelve a mellvéd felett. „Nahát – gondolta Bavink –, tényleg ugyanaz a fickó.” Odament, és megállt mellette. A hajó himbálózott, fel-felágaskodott. Japi a padon ült, a sapkáját fogva, és hagyta, hogy átáztassa az eső. „Szép időnk van, mester”, szólalt meg Bavink. Japi ránézett azzal a nagy kék szemével, és közben el nem engedte volna a sapkáját. És már csobbant is a víz a fedélzeten, a cseppek megültek az arcán. „Csakugyan”, felelte Japi. Csattanással vizet ért a hajóorr, huppant egyet. Egy úr hiába igyekezett kinyitni a szalon üvegajtaját, a szél egyre nyomta befelé. „Szépen tartjuk az időt”, mondta Bavink, csak hogy mondjon valamit. „Úgy-úgy – mondta erre Japi –, én nem tudok időről.”
