Gondolat Kiadó

Géczi János: TILTOTT ÁBRÁZOLÁSOK KÖNYVE

Egy regény töredéke 

"Álomszölden fekszik, sütteti magát a Nappal, mint a gyík, és mint a gyík hátpáncélján, tarka az ő hátán is itt-ott a bőr, valami rózsaszín, egy kis fehér, sávvá foszló narancsszálak: mind arról beszél, hogy a Balaton most alszik, egész színeket még álmodni is lusta. A Nap pedig, az ostoba Nap: amelyik csak az eget meg a rögöt tudja pörkölni, bambán néz rá alá; és mászás helyett esésre hajlóan fordul a szemhatár fölé, látszik, hogy ó maga is unja ezt a szakadatlanul, amerre nézel, mindenfelé kék eget. A domb hallgat, a levegő olyan sűrű a mozdulatlanságtól és a hőségtől, hogy a parti mocsár szitakötője kétszer is nekirugaszkodik, amíg berregő repülésével keresztül tudja vágni rajta magát. Ekkor az álmos Nap egy pillanatra behunyja a szemét. Valami felhő keveredett eléje; honnan jött ez ide, a kábítóan fehérkék égre? De ezt a pillanatot használja fel a Balaton arra, hogy ő is megmozdítsa a szemét. Gyorsan, jeladásul leereszti a pilláját, hogy egészen szürke lesz az arca tőle, hanem amire-a Nap kisüt, már megint a régi, ártatlan szemével mosolyog vissza reája. Mikor ezt a játékot látjátok, akkor ne menjetek a Balatonra, mert a víz most hunyorított oda a bűntársainak, hogy: kezdjétek csak! A lány jobb kezét a fiú ölében tartja, matat, boldog ujjak bóklásznak a nadrág testmeleg ráncai között."

Mellémesélésre vállalkozik a Tiltott Ábrázolások Könyvében Géczi János, s erre oka van. Firenze, Róma, Rovinj, Korfu, Padova, Balaton - ezek a helyszínei a kékszemű Cholnokyak családtörténetének, amely meglehet, nem is az övék. A veszprémiek históriája helyére könnyen odaáll egy-egy újabb, s hogy kié, arról az olvasónak lehet egyes-egyedül elképzelése.

486 oldal

Ár: 3950.- Ft

RÉSZLET

1992. augusztus 18.

Protézisek

Van, aki az ujjával, van, aki a nedves zsebkendôre szórt súrolóporral, van, aki a körömkefével s olyan is, aki fogkefével. Ott állnak – meztelenül – egymás mellett öten a vályúszerû, sárga márványmosdónál, mossák a protézisüket. Beesett arcú, reszketeg, álmatlanságtól véres szemû vének. És mind tarkopasz, és mind lógó seggû. Önfeledten súrolják mûanyagfogaikat, görcsös ujjakkal tartják az eszközöket a zuhogó víz alá, és talán dúdolnak, de az nem hallható. Tátognak. Az álnyomorék – most csatolja a púpját a hátára –, mert ilyen is akad a menhely lakói között, üres szájjal röhög: ügyetlen ahhoz, hogy a kezében tartott protézisével megharapja a mellette tisztálkodó angolkóros férfi vállát. Még akkor is látható, hogy az ínye lepedékes, amikor rákiáltanak, és a meghökkenéstôl elcsöppen a nyála. A szappantartó mellé helyezi a protézisét. Kiöblíti a száját, és bevonul – hóna alatt egy termetes újsággal – a keskeny csapóajtós vécéfülkébe.

Ezüst

A kapu kôkeretébôl kiálló huzalon akadt fel. Összeszedte minden tudományát, furfangot furfangra halmozott, kitalálta már, hogy zászló legyen, címer is volt, szárítókötélrôl elszabadult habkönnyû, nôi fehérnemû, egymáshoz szorult balkáni gerlepár, égre szögezett tekintetû szent és emberi testet mintázó lepel. Tegnap, álló nap, félmellû kariatidát utánzott. Mert mégsem mutathatja meg a kiterjedését egy angyal. Éjszaka nem volt gondja a megjelenésével. Kiégett a (finom szövésû drótháló ketrecében gubbasztó) reflektor, az, amellyel máskor oly gondosan megvilágították, hát jutott ideje a mást kigondolásra. Levelet fogalmazott, majd kötött betûkkel papírra is vetette, hogy Szegedre küldje, Darvasi László úrnak, mert van néki nehány lábjegyzetnyi mondat közölnivalója arról a szárnyára tekeredett, ezüstszínû, kurva alumíniumdrótról.

Naplóíró

Átmenekült ide, a múzeum poros ablakfülkéjébe, ahol mégiscsak elég a fény, a tömeg meg elfoglalja magát a kiaggatott látnivalókkal. A naplóíró ént régen ismeri, az is olyan forrásvágyú, mint a kismesterek templomi oltárra készült melléktáblái vagy a közepes, bár kortársilag megbecsült költôk húsos metaforái. Szeretne egy saroglyát. A megszerzés módjai körül forog a teljes léte. Önpusztít, erre szoktatja magát. Szóval, tegnap egy politikus sétált el mellette, nehezen kapja meg az útlevelet, a presbiteres hangú történész megint belerúgott. Szóval, a letétemény ott lapul a papírlapok között, amúgy préselve, bölcseletére kíváncsi utókornak tartogatja a kilyukadt, piros labdájára vonatkozó megállapításait és a bagzások pontos dátumait, amikor agyonkölnizett testtel lihegett a kor alattfelett, a száztíz grammos mûnyomó cellulózpamlagon. Pillanatkép Ül a tetôteraszon, bosszankodva bámulja a szárnyát húzó madarat (az meg fejbillentve fölnéz rá), fél füllel hallja a szomszéd asztalnál hangosan vitázókat (szabad-e, s ha igen, mindent meg kell-e írni), és összeráncolja a homlokát, amiért le akarják fényképezni. Csak nézi, és az istennek se tudja eldönteni, hogy ez az asszony galamb, könyv vagy egy ragért is meghalni kész ember.

Kellék

A kutya bejáratos a képtárba, a régi grafikai gyûjteménybe, a levéltárba, a könyvtárba, a korridorra, a koncertterembe, egyáltalán minden helyiségbe, amely a palotában megtalálható. Szereti a reneszánszot, bár a barokk sem idegen tôle, mert barokk stílusjegyekben is gazdag az épület. Délelôttönként a gyerek mesealakok közelében ül (vagy fekszik, vagy hancúrozik), délután az asszonyokat látogatja. Valószínûleg nem érdeklôdik a Tiziano-festmények témái iránt, kizárólag a figurák – vagy azok, akikrôl mintázták – a fontosak neki. Akit pedig hol Urbinói Vénusnak, hol Flórának, hol Danaénak, hol Antiopénak mondják, hol pedig nincs neve, mert meghúzódó mellékalak. (De mindenhol ugyanaz a poroszkék szem, gesztenyével megfuttatott, lágy haj, gömbölyû váll.) Van, aki állítja, hogy a kutya éjszakánként Berlinben tûnik fel, s vannak, akik Nápolyban, Párizsban, Velencében vagy Washingtonban látták. Ebbôl néhány megállapítás következhet. Vagyis a kutya nemcsak a képeket kedveli, hanem azokat is, akik megnézik, s nyomukba szegôdve eljut más képtárakba, ahol rátalálhat a neki fontos mûvekre.

A kutya kizárólag azokat az embereket szemeli ki magának, akik a húsos nôalakokat bámulják a festményeken, azaz csaliképük van. Tapasztalhatnánk azt is, hogy ez a kutya kizárólag egy festészeti korszakot kedvel. Stb. Hogy milyen fajtájú a jószág, nem tudom. Nincs benne a lexikonokban, se a modern kutyaszakkönyvekben. Pici, foltos és rojtos fülû, ügyefogyott, mint akit szemen vertek. Összegömbölyödve alszik. Rózsaszínû az orra, barna a körme. Megeszi a köményes és sós perecet, s nem zavarja, ha a háta mögött sír egy gyereklány. A kánikulában azonban napközben lesündörög az aznapra választott képébôl (asztalról, ágyról, játékszobából, folyópartról, templomlépcsôrôl), s szétvetett lábbal elterül a padlókövön, hûti a hasát, és szuszog. Ha vizelnie kell, rendszerint setét éjszakánként, nem átallja megkeresni az Andrea Boscolikat, hogy felmásszon rájuk, s aranysárga húggyal jelölje meg azokat a helyeket, ahol az agarászók kutyái valaha laktak.

Körök

A körök egymásra rétegezôdve elôbb-utóbb feltöltik a teret, s ô olyan magasra juthat, hogy leszakajtja az esôcsatornában nevelkedett, szorgalmasan virágzó sárga betyárkórót, tapicskolhat a stukkóangyalok gipszes, sima, tar fején, s berajzolja a tetôpárkányon álló szobor szemébe a pupillát, hogy lásson. Ha a körök, amelyeket egyre-másra ró kerékpárjával a kövezetre, akkora kupaccá lesznek, hogy elfedik a városháza tornyát, akkor, de pontosan akkor majd megemlíti, félhangon, hogy igen, elérte, ezt is elérte. Lehet, soha nem jut fel annyira, mint a hegycsúcsok vagy a felhôk, de az arasznyi törpétôl, amekkora ô, az sem kevés, ha keréknyomokat másolgatva egymásra megépíti a fôtér kilátóját: annak északi sarkába felhúz egy loggiát uzsonnaasztallal, kényelmes hintaszékekkel, legyen hol sziesztáznia a csuhésárga törpelánykának, annak, aki majd megszületik, mert megszüli neki ez a nyomában kerékpározó törpeasszonyka, a mosdóvizébe citromot facsaró, a cipellôjébe pettyegetett tüdôfûlevelet tevô, a fekete zsivány szobrára sercintve köpô.