Gondolat Kiadó

Leonyid Cipkin

Nyár Badenben

Fordította Gábor Sámuel

Gondolat Kiadó, 2012

2950 Ft

 „A 20. század egyik legszebb, legfelemelőbb és legeredetibb irodalmi alkotása”

Susan Sontag

Hetvenes évek, Szovjetunió, tél, vonatút. Lemegy a nap. Egy orosz értelmiségi utazik Moszkvából Leningrád felé, s egy málladozó, forradalom előtti könyvet lapozgat: Anna Grigorjevna Dosztojevszkaja 1867-es, gyorsírással lejegyzett, majd évtizedekkel férje halála után publikált naplóját. Az orosz irodalom klasszikus műveit is megidéző nyitókép, mely után azonban orosz írókra kevéssé jellemző próza következik. A napló szippantja magába olvasóját? Vagy az olvasó írja újra a naplót? A kérdés nem eldönthető, s a regény olvasójának nincs más választása, mint követni elbeszélőjét, aki térben és időben csapongva hol saját világába, hol a 19. századba, Dosztojevszkij és újdonsült felesége életébe kalauzolja. S ha az olvasó egy-egy vessző után netán elveszíti az események fonalát, a következő gondolatjel után gyakran egy másik szálban tud csak megkapaszkodni.

            A regény Dosztojevszkij és felesége kalandos utazásáról mesél: hitelezők és ellenséges családtagok elől menekülve az idősödő Fjodor Mihajlovics és fiatal felesége hogyan hagyja el Oroszországot, miként telnek napjaik a németországi Badenben, s miként keríti hatalmába játékszenvedélye az önuralmát mindig is könnyen elveszítő, epilepsziájával egész életében küszködő írót.

A Nyár Badenben nem regényes irodalomtörténet, hanem lírai nyelven megszólaló életrajzi fantázia – valódi regény, melyben az elbeszélő utazása és kedves regényei írójának badeni kalandja elválaszthatatlanul összefonódik. Vallomás az irodalom és az élet iránti szenvedélyről, olvasó, mű és szerző viszonyáról.

Leonyid Cipkin (1926–1982) zsidó orvoscsaládban született, s maga is orvosként dolgozott. Szépirodalmi műveit a korabeli Szovjetunióban nem adhatta ki, regényének első sorai néhány nappal halála előtt, Amerikában jelentek meg először nyomtatásban. A kétezres években a regény nagy sikert aratott a tengerentúlon, mára számos európai nyelvre lefordították. A magyar kiadás a regény mellett a szerző hat novelláját, Mihail Leonyidovics Cipkin apjáról szóló írását és Susan Sontagnak a regényt méltatató esszéjét is tartalmazza.

„…átölelte, megcsókolta a mellét, és megkezdődött az úszás – nagy csapásokkal úsztak, egyszerre emelték ki karjukat a vízből, egyszerre szívták be a levegőt a tüdejükbe – egyre messzebb a parttól, a tenger sötétkék domborulata felé – de ő szinte minden alkalommal valamilyen ellenáramba ütközött, amelyik félresodorta, és egy kicsit visszafelé is – nem tudta utolérni, ő viszont továbbra is ugyanolyan ütemesen vetette előre a karjait, és eltűnt valahol a távolban, ő pedig úgy érezte, hogy már nem is úszik, hanem csak kalimpál, lábával próbálja elérni a talajt – és ez az áramlat, amely félresodorta, és nem hagyta, hogy együtt ússzon vele, különös módon a helyőrségi tiszt sárga szemévé változott át, a zsákmányra éhesen kitáguló pupillákká, a kapkodássá, amellyel kigombolja a rabruhát, hogy az őrszoba közepén felfeküdjön a több száz test által fényesre csiszolt, alacsony tölgyfa asztalra, a nyögésekké, amelyeket nem bírt visszatartani, mikor az ő testét sújtották a vesszőcsapások, mintha izmain és csontjain izzó drótot húznának keresztül, a görcsös rángásokká, melyek a verés után kezdődtek el nála, mindazok kárörvendő vagy együtt érző tekintetévé, akik akkor jelen voltak, a helyőrségi tiszt undorodó mosolyává, amikor kiadja az utasítást, hogy hívjanak orvost, erélyesen sarkon fordul és távozik az őrszobáról, és pontosan ugyanez történt vele más nők esetében is, mert mindannyian, éppen úgy, ahogy Ánya, észrevétlenül jelen voltak a verésnél – belestek az őrszoba berácsozott ablakán, az ajtón, be akartak menni, hogy védelmükbe vegyék, de nem engedték őket – mindannyian szemtanúi voltak megaláztatásának, és ő gyűlölte őket ezért, mert ez lehetetlenné tette számára, hogy az érzéseket a maguk teljes mélységében átélje…”