.jpg)
Gurka Dezsõ: A schellingi természetfilozófia és a korabeli természettudományok kölcsönhatásai
A romantikával kapcsolatos interpretációkban hagyományosan jelen van az a két tendencia, amelyet Arthur O. Lovejoy "tanuljuk meg többes számban használni a romantikát" felszólítása és René Wellek egységtényezõket hangsúlyozó szemlélete képvisel talán a leghatározottabban. Noha mára a sarkított értékeléseket jobbára felváltották a kevésbé monolitikus megközelítések, az egyes diszciplínák romantikaképe napjainkban is gyakran elkülönül egymástól. A különbözõség vagy egység problémája a koraromantika korszaka kapcsán fokozottan érvényes, s nem csupán a történeti feldolgozások vonatkozásában, hanem magának e korszak önreflexióinak a szintjén is. A romantika identitáskeresésének gyakran megnyilvánuló jellemzõi azok a (mai tudományos törekvések számára is nem ritkán elõképül szolgáló) határátlépések, amelyek mind a földrajzi egységek és történeti korok, mind pedig a formálódó diszciplínák közötti cezúrákat figyelmen kívül hagyták. A 18. század végétõl megsokasodó új vizsgálati területek, így a történeti bibliakutatás, az összehasonlító nyelvészet, az antropológiai-etnológiai szemlélet vagy a spekulatív fizika egyaránt magukban hordozzák a korábbi mechanisztikus megközelítésektõl olyannyira elütõ holisztikus látásmódot...
164 oldal
2290 Ft
RÉSZLET
3. A kora romantika természetképének filozófiatörténeti megközelítései
A legkorábbi filozófiatörténeti interpretációkban a fiatal Schelling filozófiája jobbára mint az életmû lezárult periódusa jelent meg, úgy, mint amelynek a német idealizmus korszakában sem igazi fogalmi beágyazottsága, sem hosszabb távú hatása nincsen. A schellingi opus zártságát éppen a kései Schelling problematikájának vizsgálata a klasszikus német idealizmus és a késõbbi filozófiák átmenetének kimutatásával oldotta fel.24 Ugyanakkor viszont a kései korszak kiteljesedõ egységtörekvéseit többen a természetfilozófiai periódus koncepciójából eredeztetik.25 Schelling természetfilozófiai korszakának megítélése mindig is függvénye volt a német idealizmus egészérõl alkotott képnek, amelyet hosszú ideig a hegeli filozófia téloszjellege determinált. Walter Schulz kiemeli, hogy e fejlõdésképben Fichte korai korszakától Schelling korai és középsõ szakaszán át Hegel rendszeréhez vezet az út.26
Lukács György is ebbõl az alapállásból, s erõs politikai aktualizálással hívta fel a figyelmet a schellingi természetfilozófiára, ami Az ész trónfosztásában az idõs Schelling sötét színekkel festett irracionalizmusának részbeni ellenpontjaként szerepelt.27 (Jobbára Lukács problémafelvetésének nyomán, ámmár konkrét Schellingszövegekre támaszkodva Hermann István elemezte a hazai szakirodalomban ez idáig legrészletesebben e korai periódust.28) Kiterjedtebb hatású és lényegibb volt Lukácsénál az a filozófiai reflexió, amelyet Martin Heidegger Schelling-elemzéseinek sora jelentett. Heidegger centrális kérdésként kezelte a fiatal Schelling Fichte filozófiájával való kapcsolatát.29 A hatvanas– hetvenes évek filozófiatörténeti vizsgálatai részben éppen erre a területre irányultak, így például a Heidegger-filológus Ingtraud Görland monográfiájának elemzései is.30
Schelling születésének 1975-ös bicentenáriuma kapcsán középpontba került a filozófiai örökség mai aktualitásának kérdése. Odo Marquard, aki a filozófust „rejtõzködõ kortársunknak” nevezte, ráirányította a figyelmet arra a tényre, hogy Schopenhauer, Kierkegaard, illetve Heidegger gondolkodásában jelentõs, ám gyakran figyelmen kívül hagyott szerepet játszottak a schellingi iniciatívák.31 A Hans Michael Baumgartner által összeállított kötet, amelyben Marquard írása is megjelent, Schelling korai idõszaka tekintetében is irányadónak bizonyult. Különösen fontos Harald Holz megállapítása, miszerint Schelling természetfilozófiai korszaka nem lezárt, a többi korszakától elválasztható periódus, s így a transzcendentál-, természet- és identitásfilozófia a rendszer egészének korrelatív aspektusait képezik.32
Ugyancsak a korai természetfilozófiai szakasz izoláltságának feloldását segítette elõ a hetvenes években az a tény, hogy – különösen a pozitivista tudományfelfogás válsága nyomán – több tudományterület is Schellingben vélte felfedezni a maga elõfutárát, olykor túlzásoktól sem mentesen. Különösen így volt ez a biológia, illetve – újabb fejleményként – az ökológia esetében.33
24 Anton Koktanek az 1960-as évek elején Schelling léttanát Kierkegaard filozófiájának elõzményeként értékelte (Gyenge, 1996, 143–144.). Jürgen Habermas, Manfred Frank, Michael Theunissen és Xavier Tiliette a hetvenes évek Hegel-kritikái kapcsán a schellingi létezõ ontologikusan autonóm státusát hangsúlyozták, felvetve ezáltal a marxi filozófiával való analógiák lehetõségét is (Tertulian, 1984, passim).
25 Gyenge, 1996, 27.
26 Fehér M., 1997, 3.
27 Lukács, 1974, 101–104. Lukács már A fiatal Hegel lapjain is élesen szembeállította Schelling természetfilozófiáját – vagy ahogyan Marx nyomán nevezte: „becsületes ifjúkori gondolatát” – az idõs, reakciós filozófusról kialakított sémával (Lukács, 1976, 346–347.).
28 A Lukácsnál még abszurditásként szereplõ Weltseelét Hermann változatlanul korai fõ mûként szerepelteti, de ezzel együtt elemzi a periódus többi mûvével és részben a természettudományos hátérrel való kapcsolatát is (Hermann, 1979, 434–460.).
29 Heidegger, 1997, 188–192.
30 Görland, 1973.
31 Fehér M., 1997, 4.
32 Holz, 1975, 59–60.
33 Heuser-Keßler, 1986. A schellingi természetfilozófia aktualizálásának túlzásairól: Küppers, 1992, 15.
