.jpg)
Olvass bele a 2010 tavaszára tervezett könyvbe!
Rónay Miklós: A katolikus egyház külügyi tevékenységének alapjai
A katolikus egyház másfél évezredes külügyi, diplomáciai tevékenységérõl sokan és sokfélét hallottak már, de tárgyilagos áttekintése és hiteles képe keveseknek van róla, hiszen a magyar nyelvû szakirodalomban nem találunk átfogó szemléletet nyújtó írást e témában. Így túlzás nélkül nevezhetjük hiánypótlónak e tudományos hangvitelû, ám mégis közérthetõ munkát, melyet az Olvasó a kezében tart.
A Szerzõ részletesen foglalkozik azokkal az alapvetõ kérdésekkel, hogy a történelem folyamán hogyan született meg az igény az egyház külügyi tevékenységére; miként alakultak ki azon képességei, melyek alkalmassá tették a bilaterális és multilaterális diplomáciában való igen aktív és nagy elismertséget kiváltó részvételre; valamint milyen módon tagozódott be a Szentszék a szuverének nemzetközi közösségébe és vált megkerülhetetlen tényezõvé. Emellett jelentõs résztémákat is tárgyal e kiváló mû. Párhuzamot von például a világegyház és az államok szuverenitáselméletének keletkezése között. Megvizsgálja, hogy milyen szerepet játszott a Pápai Állam a Szentszék helyzetének stabilizálásában, és hogyan épült fel az egyház diplomáciai intézményrendszere az államokkal való kölcsönös kapcsolattartás során.
Az egyház- és államjogot egyaránt jól ismerõ Szerzõ azokra az összefüggésekre is rámutat, amelyek a kánoni jogrend és az állami jogrendek fejlõdésében találhatók. Mindent összevetve a legérdekesebb és legfontosabb kérdés az, hogy egy vallási közösség hogyan tudott államokra jellemzõ cselekvésmódokat úgy fölvenni, hogy közben megõrizte szakrális karakterét. A kérdés megválaszolásával az is érthetõvé válik, hogy az egyház napjainkban miként használja külügyi, diplomáciai eszközrendszerét és nemzetközi szerzõdéskötõ képességét küldetésének beteljesítésére, miközben az államok külügyi képviselõivel tárgyal. Msgr. Dr. Pintér Gábor a párizsi Apostoli Nunciatúra elsõ tanácsosa
ÍZELÍTŐ
2.1.2. AZ EGYHÁZ KATOLICITÁSA: A TANÍTÁS EGYSÉGESSÉGE ÉS AZ EGYHÁZ EGYSÉGESSÉGE
XVI. Benedek pápa mondta első bíborosi konzisztóriumán: „A rendes nyilvános ülés jeleníti meg a legvilágosabban az Egyház egyetemes természetét, amely azért terjedt el az egész világon, hogy hirdesse Krisztus, a mi Megváltónk jó hírét.”38 XII. Piusz pápa és Cardinale előző alcímben idézett mondásaiban szintén megmutatkozott az egyház egyetemességének hangsúlyozása.
Minden külügyi – általánosabban: kifelé irányuló – cselekvés feltétele, hogy az entitásnak legyen tudatos önreflexiója, ami minden cselekvésének a kiindulópontja. Az egyház szisztematikus önreflexiója tehát alapvető fontosságú kiindulási pont. Ezt az ekkléziológia nevű teológiai tudományág tárgyalja. Azt a küldetést és szakrális autoritást, amelyre az egyház létrejött – és különösen a pápa és a vele egységben levő püspökök gyakorolják –, az ekkléziológia a hármas feladat (tertium munus) elnevezéssel jelöli. E hármas feladat:
1. az egyház az emberiséget tanítja: a világon minden embernek tanítja a Krisztusban kapott kinyilatkoztatást, és magyarázza azt,
2. az azt kérőket kapcsolatba hozza Istennel: a Krisztustól kapott eszközökben – vagyis a szentségekben – hatékony eszköze van ahhoz, hogy az emberiséget az üdvösséghez segítse,
3. a szakrális közösséget – Isten népét – kormányozza. Ez utóbbival foglalkozik a kánonjog.
Az ekkléziológia úgy fogalmaz, hogy a tanítás és a szentségek kiszolgáltatása az egyház legfőbb intézményesítő tényezői. Vagyis az első két feladat az egyház felépítésének mértékei. Ez azt jelenti, hogy az egyházi intézményrendszer a legfőbb intézményesítő tényezők szolgálatára alakul ki, és azok megtartására, időbeli azonosságuk, autenticitásuk biztosítására, a világ számára való kiszolgáltatásukra irányuló küldetés hatására irányul.39 Maga az egyház így mindig másodlagos és eszközszerű ezen elsődleges, az emberek üdvösségére irányuló célok szolgálatában. Newman bíboros ezt úgy fogalmazta meg az On the Essentials of the Gospel c. írásában, hogy az egyházban megkülönböztethető a prófétai tradíció és a püspöki tradíció, melyek közül a püspöki mindig másodlagos, és az első szolgálatára van, noha mindkettő Krisztustól ered.40
Ugyanakkor az egyház nemcsak alanya, hanem tárgya is a hitnek. Ez azt jelenti, hogy az egyház nem pusztán azon emberek gyülekezete, akik Krisztus tanítványainak tudják magukat (az egyház a hit alanya), hanem az egyház, mint olyan, krisztusi alapításánál és folyamatos krisztusi vezetésénél fogva maga is szakrális természetű entitás: az egyház a hit tárgya.41 Ebből az következik, hogy az egy ház ugyan eszközszerű a céladó feladatok függvényében, mégsem pusztán emberi természetű, hanem egyszerre található meg benne a transzcendens (isteni) és az immanens (emberi) aspektus is. Ahogy a ’83-as kódex szentszék-definíciójában is láttuk, az egyháznak állandó jelzője az „egyetemes”, azaz katolikus. A katolikus szó a κατα όλον (= egész szerint) kifejezésből származik, melyből már eleve sok mindenre következtethetünk az egyház önképéről és várható külvilággal kapcsolatos viszonyulásáról. Ennek a katolicitásnak a két összetevője a tanítás egységessége és az egyház egységessége.
Az egyház katolicitásának tudata és az ebből következő feladat, amely az egyház e két tulajdonságának folyamatos elérésére, ill. megtartására irányul, már a Konstantin császár előtti korban tudatosult. Egyszersmind tudatosult – mint emberekre bízott institúció számára – az is, hogy a tanítás és az egyház egységessége feladat is:
1. a tanítás egységességének megtartására vonatkozó kötelezettség egységes kommunikációt igényel, másrészt 2. a szervezet egységességét, ill. az annak megtartására-javítására irányuló kötelezettséget igényel. Ahogy láttuk, ezek Krisztustól eredő kötelezettségek, vagyis olyanok, amelyek fölött az egyház nem diszponál. Az ezekből eredő kifelé irányuló aktivitás az egyház számára tehát nem opcionális, hanem kötelező tevékenység.
Az egyházon kívüli köznyelvben az „egyház” vagy „az egyházi(ak)” kifejezéseken gyakran a szolgálati papság különböző fokozataiban részesült személyek összességét értik. Ebben a dolgozatban nyilvánvalóan nem a köznyelv vagy az állami jogok egyházfogalmait kell használni (ilyenből ez idő tájt kb. 200 van), hanem a teológiai egyházreflexió terminusait, hiszen az egyház gondolkodás és cselekvésmódja nyilvánvalóan az egyházi önreflexióra épül. Ez a terminológia egyértelmű: az egyház a Krisztus-hívőkből áll, vagyis azokból, akiket megkereszteltek.42 Az egyháznak ezt kell szem előtt tartania, amikor az egyház határáról gondolkodik, vagy amikor külsőkkel tárgyal, ezért én is ezt értem a munka egész folyamán „egyház”-on.
37 GRAZIANI, E.: Diplomazia pontificia, in Enciclopedia del Diritto, XII, é.n., 597.
38 BENEDICT XVI.: Homily at Consistory, 2006. III. 24., in www.zenit.org/english
39 SZUROMI SZ, A.: Egyházi intézménytörténet, Budapest, 2003. 1.
40 Vö. MONDIN, B.: Dizionario dei teologi, Bologna, 1992, 406–407.
41 Olyan keresztény közösségeknél, ahol a történeti kapcsolat nincs meg a Krisztus- tanítványok és a mai közösség között – csak az ortodox egyházakban és a katolikus egyházban létezik –, ott az egyház csak alanya, de nem tárgya a hitnek. Ők ugyanis szétválasztják a lelki egyházat és a pusztán emberi gyülekezetet, míg a katolikus teológia kezdettől együtt tekintette az egyház lelki és emberi aspektusát.
42 Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki aktív tagja az egyháznak, de olyan ország sincs, ahol minden állampolgár elmegy szavazni.
