.jpg)
Géczi János: Sajtó, kép, neveléstörténet
Tanulmányok
Iskolakultúra könyvek
Géczi János, az Iskolakultúra főszerkesztője sorra veszi a magyarországi pedagógiai szakmódszertani folyóiratokat a 19–20. századtól a rendszerváltásig. Tárgyalásának szempontjai, súlyponti kérdései: a szaksajtó és a neveléstudomány kapcsolata, a pedagógiai folyóiratok az aktuális társadalmi berendezkedésben, a szo-cialista gyermekfelfogás, a túlkorosok és a felnőttek oktatásának kérdései, megszűnő, átalakuló szakfolyóiratok, az ikonológia-ikonográfia mint a történeti pedagógia segédtudománya.
198 oldal
Ár: 2250 Ft
Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)
RÉSZLET
A szocialista gyermekfelfogás
A túlkorosok és a felnőttek oktatásának ikonográfiai megjelenítése. 1956–1964
Vizsgálatunk szakirodalmi bázisa három irányból válik teljessé: a gyermekképpel foglalkozó gyerekkortörténet, a felnőttek neveléstudományi képéről a leginkább adatokkal szolgáló andragógia, továbbá a szocialista nevelésügy ötvenes éveit kutató eszme- és sajtótörténet egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a túlkorosok és a felnőttek oktatását ábrázoló ikonológiai anyag rendezésére és értelmezésére vállalkozzunk. A neveléstörténeti kutatások között megkülönböztetett helyzetű a gyerekkortörténet analízise.
Hazánkban a gyermekkép feltárásával kapcsolatban számos monográfia (Sáska, 1992; Szabolcs, 1999; Pukánszky, 2001) tanulmánykötet (Pukánszky, 2000, 2003) és tanulmány (Szabolcs, 2004) foglalkozott az utóbbi évtizedekben. Az antropológia részét képező gyermekszemlélet, illetve a gyermekkép visszatérő toposza: a fejlődés. A kisgyermekből nagyobb gyermekké s a nagyobból a felnőtté válást – ebben a korábbi korok hagyományát követve – olyan előrehaladásként látták a hivatalos nevelésügy részesei, amelyben értéktelen tulajdonságok elvesznek, s az értékesek pedig kialakulnak.
A gyermekből – nyilván – felnőtt lesz; a biológiai evolucionizmus a társadalomban biologicizmuskénti továbbélése a szocialista társadalomnak is a sajátja. Az is nyilvánvaló, hogy a felnőtt- és a gyermekképi narratívák iránytűjét a legtöbb kortörténetíró számára ugyancsak a – biológiai és társadalmi vélekedésre hivatkozó – fejlődés képzete kínálja. Ehhez az elképzeléshez a muníció a természettudományok oldaláról érkezett, de hozzájárultak az önmagukat teleologikus történetiség alapján elképzelő tudományok is.
Az ember- és gyermekkép közös sajátja e változás hangsúlyozása, s az a pedagógiai elgondolás, hogy a képesség kibontakoztatását szorgalmazó intézményi és nem intézményesült algoritmusokat, saját szocializációja érdekében, a tanítvány elfogadja. A hazai társadalomkutatók korábban érzékenyebben reagáltak arra a szituációra, amelyben a gyermek- és a felnőttkép egymástól nem elkülönített, sőt együttjárásuk szorgalmazott. A felnőttoktatás iskolarendszerbe történő integrálásával együtt a gyerek és a felnőtt azonos, illetve különböző pedagógiájáról több nézet is kialakult (Sáska, 1992), amelyek a gyerek- és a felnőttkép azonos illetve eltérő vonásait hangsúlyozták (Keresztury, 1946; Feledy, 1961; Csoma, 1967; Bíró Csoma és Fukász, 1976).
