.jpg)
Rosenfeld, Alvin H. / Peremiczky Szilvia ford.: Kettős halál. Gondolatok a holokauszt-irodalomról
Az Indianai Egyetem professzora által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?
A szerző az e kérdésekre adható válaszokat mutatja be, többek között Paul Celan és Nelly Sachs, Elie Wiesel és André Schwarz-Bart, Rolf Hochhuth és Peter Weiss, William Styron és Sylvia Plath műveit vizsgálva. Az általa kialakított értelmezési keretek alkalmasak arra is, hogy például Kertész Imre vagy Radnóti Miklós munkásságát is új megvilágításba helyezzük. A kötetet a 20. századi magyar- és világirodalom kedvelőinek ajánljuk.
RÉSZLET
5. fejezet
Egy néma Istennel vitázva
Elias Canetti a szabadság legelementárisabb értelmének próbált kifejezést adni egy 1942-ben írt noteszbejegyzésében, amikor a szabadság minden fajtája már Európa-szerte kialudófélben volt. Ezt írta: „A szabadság eredete a lélegzésből fakad. Bárki belélegezhet bármilyen levegőt, és a lélegzés szabadsága az egyetlen, ami még nem lett igazán megsemmisitve.”1 A bekövetkezett események azonban bebizonyították, hogy ez téves, drasztikusan téves. Egy évvel később, egy 1943-as bejegyzésben, Canetti a következőt vetette papírra noteszében: „Milyen furcsa. Csak a Biblia elég erős ahhoz, ami ma történik, és borzalma az, ami vigasztal bennünket” (41.). Nem említi, hogy a Biblia melyik könyvét olvasta éppen, de tekintettel az erőszakos halál tombolására Európa-szerte, talán Káin és Ábel történeténél állhatott meg a Teremtés Könyvében.
Ábel neve héberül hevel, aminek „lélegzet” az egyik alapjelentése; igy már azt is jelezve van az első testvérgyilkosság történetében, hogy a legalapvetőbb emberi szabadság – a lélegzésből fakadó életfenntartás szabadsága – lett brutálisan elfojtva. Az európai háború milliószorosára fokozta ezt a brutalitást, különösen a zsidók ellen irányuló erőszakban, ami arra késztette Canettit, hogy kimondottan bibliai értelemben tépelődjön az ember sorsának összefonódásain Isten létével: „Nem mondhatjuk többé azt, hogy ’Isten’, örökre megbélyegezett Ő, a háborúnak Káin Bélyegét viseli Ő a homlokán…” (52.). Miért Isten eme megbélyegzése? A kérdést ugyanebben a noteszbjegyzésben egy másik kérdés válaszolja meg: „Hát nem látjuk őket, embereket, akiket vonatrakományként küldenek a halálba egyik zsúfolt szerelvény után a másikon?” Lehetséges az, hogy Istennek semmi köze sem lett volna ahhoz a tömeges pusztitáshoz? A kimondatlan következtetés, hogy olyasmi bizony nem lett volna lehetséges, sokak számára a legfelkavaróbb teológiai kérdéseket vetette fel a holokauszt utáni időszakban.
