.jpg)
Ignotus Pál: Jegyzetek a szabadságról
Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Bozóki András
A könyv az egyik legkiválóbb magyar publicista, Ignotus Pál (1901 Budapest – 1978, London) tanulmányainak, karcolatainak, kritikáinak és publicisztikai írásainak eddigi legteljesebb, legátfogóbb összefoglalását adja – az 1920-as évek elejétől az 1960-as évek végéig. Ignotus Pál 1925-től írt a Nyugatba – színdarabokról és regényekről, verseskönyvről és drámaírásról, operettről és bohózatról – egészen 1930-ig, amikor Osvát Ernő öngyilkossága után Babits – Móricz és Fenyő Miksa egyetértésével – levette a bécsi emigrációban élő Ignotus nevét a folyóirat fejlécéről. Ignotus ezt nem tudta másként értelmezni, mint a Nyugat progresszív hagyományával való nyílt szakítást. 1929 és 1937 között több mint ötven cikket írt A Tollba, legtermékenyebb időszaka az 1929–34-es periódus volt. „Írok, tehát vitatkozom”, említette egyszer, s ez akár írói működésének ars poeticája is lehetne.
350 oldal
Ár: 3390.- Ft
RÉSZLET
Vissza az értelemhez
Ötven évvel ezelőtt ez volt a jelszó: liberalizmus, demokrácia, felvilágosodás, emberi méltóság, polgári jogegyenlőség, nemzeti függetlenség, népszabadság, sza bad gondolás, szabad sajtó, szabad lelkiismeret, szabad verseny, haladás. Ma: te kintélyi állam, totális állam, korporatív állam, munkaállam, népiség, fajiság, új ren diség, új világnézet, új szellemi front, keresztény nemzeti országlás, nemzeti öncé lúság, nemzetpolitika, nemzetvédelem, nemzetszervezés, szolidaritás, reform. Mi változott azóta? Sok minden. De aránylag keveset változtak, akik a jelszót darál ják. Homais úr nem változik, legföljebb az iskolája. Ezelőtt „haladó” volt, bár in kább „fontolva haladó”; a szabadságot nem tévesztette össze a szabadossággal, s a proletári egyéniségek függetlenségét rendőrszuronnyal is hajlandó volt megvédeni a szervezkedők ellen, akkor béremelést és munkaidő-szabályozást követeltek. Ma „reformer”, s persze szintén a „konzervatív haladás” szellemében; a hitbizományo kat nem eltörölni akarja, mert ez felforgatás volna, hanem szaporítani, s a bérmun kást és parasztot nem szervezhetetlen egyéniségnek tiszteli, mint manchesteriánus elődje tette, hanem inkább megparancsolja neki, hogy miért, hogyan, kinek a ve zényletével szervezkedjék.
Ezelőtt a „sötét középkort” átkozta, a zsarnokságot, a feudális csökevényeket; ma hasonlóan szent borzadállyal emlegeti a destrukciót, pacifi zmust, a sajtószabadság kinövéseit, az önérdekek elhatalmasodását, melyért szerinte a szabadelvűség felelős. A parlamentarizmust, mely „lejárta magát”, a de mokráciát, mely „elfajult” és amelyet valódi, „népi demokráciával” kell felválta ni, vagyis olyannal, amelynek keretében a nép megkérdezése nélkül döntik el, hogy a nép mit akar, – emlegeti továbbá a sötet nemzetközi hatalmakat, a nemzetközi tőkét, a nemzetközi tőke-ellenességet, sőt, ha nagyon művelt kedvében van, a „libe rális kapitalizmus és a marxi szocializmus szimbiózisát”. A haladó polgárt arra ta nították, hogy kultúra, civilizáció, józanság; a reformert arra, hogy szintézis, gigan tikus, dinamikus, apokaliptikus… A haladó koponyában csupasz fejezetcímek hal mozódtak fel; a reformeriben ugyancsak csupasz fejezetcímek, de sűrűn tarkítva sajtóhibákkal.
