.jpg)
Tomasello Michael/Pléh Csaba ford.: Mi haszna az együttműködésnek?
Ejtsünk le valamit a földre egy kétéves gyermek előtt, és valószínűleg fel fogja venni nekünk. Tomasello szerint ez nem tanult viselkedés: az általa kisgyermekekkel végzett kísérletek segítségével bizonyítja, hogy a gyermekek természetüknél fogva hajlamosak az együttműködésre. Ahogy a gyermekek felnőnek, szinte spontán segíteni akarásukat beárnyékolja annak tudata, hogy valamilyen csoport tagjai: a csoporton belüli kölcsönös elvárások pedig vagy bátorítják, vagy gátolják az altruizmust és az együttműködést. Bárhogy legyen is, az együttműködés a veleszületett és a tanult viselkedés kombinációjának csakis az emberre jellemző formájaként jön létre. A szerző azokat a lélektani mechanizmusokat tárja fel, amelyek ezt a sajátosan emberi képességet határozzák meg, az összetett együttműködés legkorábbi formáitól a tolerancia és bizalom evolúcióján keresztül az olyan csoportstruktúrák kifejlődéséig, mint a kulturális normák és intézmények.
150 oldal, ár: 1980.- Ft
RÉSZLET
Segítésre születve (és nevelve)
„A fejedelemnek meg kell tanulnia, hogyan ne legyen jó.” NICCOLÒ MACHIAVELLI A nyugati civilizáció egyik nagy vitatémája, hogy vajon az emberek együttműködőnek és segítőkésznek születnek- e, és később a társadalom rontja el őket (például Rousseau), vagy éppen hogy önzőnek és segítséget megtagadónak születnek, és a társadalom téríti őket észre (például Hobbes). Ahogy a legtöbb nagy vitánál lenni szokott, valamilyen mértékig mindkét feltevésnek igaza van. Én egy olyan tézist védelmezek, ami a legtöbb dologban Rousseau-val ért egyet, de bizonyos kritikus bonyodalmakat is bevezet. Ezt a tézist könyvem két hozzászólóját megtisztelve, korai Spelke, későbbi Dweck feltevésnek nevezem. Speciálisan amellett fogok érvelni és amellett fogok adatokat felmutatni, hogy az embergyermekek körülbelül az első születésnapjuktól kezdve – amikor először elkezdenek sétálni és beszélni, és valóban kulturális lénynyé válnak – számos helyzetben együttműködők, bár nem mindig. Nem a felnőttektől tanulják ezt, hanem a segítés magától, természetszerűen jön (ez feltevésem Spelke része).
Később az egyedfejlődés során azonban a gyermekek viszonylag megkülönböztetés nélküli együttműködését olyan tényezők kezdik befolyásolni, mint ítéletük arról, hogy mennyire várható el valakinél a kölcsönösség vagy elképzelésük arról, hogy hogyan ítélik meg őket a többiek, aminek instrumentális jelentősége volt az emberek természetes együttműködésének evolúciójában. Ilyenkor kezdik belsővé tenni a nagyszámú kulturálisan specifikus társas normát, melyek arra vonatkoznak, hogy hogyan végezzük a dolgunkat, illetve hogy hogyan végezzük a dolgunkat ahhoz, hogy egy csoport tagjai lehessünk (ez feltevésem Dweck része).
Hogy megnyugtassam azokat a szülőket, akik úgy érzik, hogy gyermekük átugrott a természetszerűen együttműködő szakaszon, hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy itt olyasmiről beszélünk, ami a többi főemlőshöz képest kiugró együttműködés. Minden életképes szervezetnek kell legyen önző törekvése; a szervezeteknek saját túlélésükkel, jóllétükkel kell foglalkozniuk, mert máskülönben nem lesz kellő számú utódjuk. Az emberi együttműködési és segítőkészség olyan, minthogyha ezekre az önző alapokra épülne rá.
