.jpg)
A Vörös Postakocsi művészeti, tudományos, közéleti lapban megjelent recenzió a FERENCZI Attila: Vergilius harmadik évezrede könyvünkről.
Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede
200 oldal
2700 Ft
"Aeneis: egy csavaros sztori
Olvasónapló Ferenczi Attila "Vergilius harmadik évezrede" című monográfiájáról
Az első (pontosabban száz év óta az első) magyar Vergilius monográfiát tartom a kezemben. Végre. A tudománytörténeti jelentőségén túl azért is örülök nagyon ennek, mert az egyetemi jegyzeteimet sajnos elveszítettem valahol az évek és a sok költözés során. Pedig volt köztük néhány igazán értékes feljegyzés, többek között azok, amelyeket a könyv szerzője, Ferenczi Attila Aeneis-óráin készítettem. A sok év elteltével csak az a benyomás maradt meg bennem, hogy igen, az ókori szerzőkhöz és a bebetonozott klasszikusokhoz úgy érdemes csak közelíteni, ahogy ő csinálja. De most végre itt van a könyv, szívet melengető nosztalgia az egykori latin szakosoknak: milyen jó dolog is ilyen közel hajolva a szöveghez ízlelgetni az egyes szavakat, értelmezési lehetőségeket! De a könyv nem csak latinosoknak szól: könnyen követhető (Ferenczi közérthető és olvasmányos stílusban műveli a tudományt), izgalmas (hogyan bújik ki az eposz szövege újra és újra az értelmezési vezérfonalat kereső kezünkből?), tanulságos (hogyan tudja alapjaiban megváltoztatni a kanonikus értelmezést egy-egy jó szemmel kiszúrt részlet körültekintő elemzése) minden irodalmat kedvelőnek.
A laikusok kissé ironikus kérdése (klasszikafilológusok már hozzászoktak) persze itt is rögtön felvetődik: mi újat lehet elmondani két évezredes művekről, ami ennyi idő alatt még senkinek nem jutott az eszébe? Mégis, talán nem véletlen, hogy éppen a klasszikafilológusok rukkolnak elő az újraolvasás és az újraértelmezés legelgondolkodtatóbb és legmeglepőbb eredményeivel. Ahogy Ferenczi Attila monográfiája is: a szöveg, valamint a keletkezés- és befogadástörténet mélyreható ismerete a legkorszerűbb (újra-)olvasási stratégiák gyakorlatával kiegészülve meglepő és meggyőző eredményhez vezet. “Heuréka-élményt” akartam írni, de nem írhatom: a könyvet végigolvasva nem találunk meg semmit. Főleg nem “A” kulcsot az Aeneishez. Ferenczi érvelésének lényege ugyanis éppen az, hogy az Aeneisben nem lehet egységes üzenetet kimutatni, a szöveg minduntalan “ellenáll az integráns olvasási stratégiáknak”. Így elemzése azokra az elbeszéléstechnikai fogásokra, “vergiliusi csavarokra” összpontosít, melyek a legkülönbözőbb értelmezéseket tették lehetővé a mű kétezer éves befogadástörténete során.
Egy rövid, lényegre törő és szórakoztató recepciótörténeti fejezet után (szinte vicces, hogyan próbálta kisajátítani magának és a fasiszta ideológiának Vergiliust Mussolini és emiatt hogyan fordultak el fintorogva Vergiliustól a fasizmust elítélő klasszikafilológusok) fejest ugorhatunk a részletekbe. Ferenczi az eposz szövegeinek olyan apró, de jelentőségteljes részleteire világít rá, melyek kétségtelenül zavarba hozzák az olvasót: ha Vergilius az augustusi birodalomépítő politika metafizikai megalapozásának szánta a művét, mégis hogyan követhetett el olyan figyelmetlenségeket, hogyan szúrhatott a szövegbe olyan sorokat, olyan jelzőket, melyek helyenként éppen hogy ellenpropagandának hathatnak, de legalábbis szkepszist fogalmaznak meg az eposz hősének, a hazát alapító Aeneasnak isteni küldetésével szemben? Miért mesél el egy-egy történetet kétféleképpen? És hogyan lehet egy ilyen nagyszabású történetnek olyan “lapos” befejezése, hogy a döntő csatát nyert Aeneas ünneplése helyett, egy Gyűrűk urá-s nagy esküvői jelenet helyett a legyőzött ellenfél Alvilágba suhanó lelkével foglalkozik?
Az eposz értelmezői mindezeket a furcsaságokat és következetlenségeket évszázadokon keresztül a mű közismert befejezetlenségével magyarázták, illetve azzal a kedvesen elnéző megjegyzéssel hunytak szemet felettük, hogy “aliquando etiam bonus dormitat Vergilius” (néha a jó Vergilius is elszunyókált) – sőt, a 15. században egy lelkes méltatlankodó egy “rendes” befejezést, egy 13. éneket is megírt az Aeneishez, csak hogy kerek legyen a világ. Ferenczi szerint azonban éppen ezek azok a szöveghelyek, melyekben a szöveg önnön értelmezhetőségéről árulkodik. Az istenek rendelésére az elpusztult Trójából sok-sok hányattatás során Itáliába jutó és ott a letelepedésért nagy küzdelmeket vívó hős történetét Vergilius a történetek egységes elmesélhetőségének szkepszisével, az új haza alapításának politikai dicsőségét a magánemberként mindezért megfizetett súlyos ár hangsúlyozásával mutatja be. “Arma virumque cano” – hangzik az eposz memoriterként jól ismert kezdete. Fegyvert és férfit – de annak felismeréséhez, hogy ez a három szó nem pusztán technikai témamegjelölés, hanem az egész mű központi kérdését is magában hordozza, olyan kiváló érzékű és éles látású olvasói szem vezetése segít csak hozzá, mint amilyen Ferenczi Attiláé. Az Aeneis a háborúról szól, a háborúról, s benne az emberről. Ezt énekli meg Vergilius.
A könyv a latin idézeteket kivétel nélkül magyar fordításban is hozza, a szerző saját prózafordításában. Eddig mindig szántam szegény angolokat, németeket, franciákat, hogy nem tudnak hűen, metrumban fordítani. Ferenczi prózafordításai azonban megváltoztatták a prózafordításokról való véleményemet. Magyar szövegei prózaiságuk ellenére semmit sem veszítenek költőiségükből, sőt. Nagyon ütősek."
