Gondolat Kiadó

Bikácsy Gergely
Athanáz

Athanasius Kircher (1602, Fulda – 1681, Róma) apja teológus volt különböző német hercegi udvarokban. Athanasius 12 éves korában kezdte jezsuita tanulmányait. Pappá szentelése után több német jezsuita iskolában tanított (Mainz, Würzburg). A harminc éves háborúban kollégiumi társaival többször kellett menekülnie, életveszélybe is került. 1630-ban a jezsuita rend, mint tehetséges matematikust a háborútól védett Avignonba menekítette. Egy itteni könyvtárban – és talán egy itt élő utazó segítségével – kezdett egyiptomi emlékekkel és a kopt nyelvvel foglalkozni. 1832-ben (épp a Galilei-per évében) a jezsuita rend Bécsbe küldte matematikusnak, ő azonban – későbbi jóváhagyással – Rómába érkezett, és a Collegium Romanum tanára lett. A következő két évben Sziciliába és Nápolyba utazott, hogy a tűzhányókitörést és a földrengést tanulmányozza. Ezután negyvenöt éven át, haláláig nem hagyta el Rómát. Az utolsó polihisztornak számított: írt Kínáról, Egyiptomról (a kopt nyelvről, az obeliszkok feliratainak megfejtéséről), az óceánmélyi élet lehetőségéről, a Naprendszerről, vegytanról, orvostudományról, matematikáról és fénytanról, Noé bárkájáról és Bábel tornyáról. A kötet az életúthoz méltó rövid, esszéisztikus fejezetekben idézi fel a jelentős tudós és gondolkodó életútját.

RÉSZLET:

Pokolvölgy /Angyalok földje

A jeges Rajna átúszása után még várt rám a Pokolvölgy – Eisenach közelében. Lovasokkal várt rám, csillogó vértű lovasokkal. Ló mögé kötöttek, vonszoltak felakasztani – de ezt talán máshol már elmeséltem. „Azt beszélik a papok, hogy ez a föld a siralom völgye, / Miért lenne a siralomé, ha ez a föld az Angyalok földje…” Durva röhögés. Talán nemrég erőszakolták meg egy falu szüzeit, és meszelték le a szentképeket meg a freskókat. „Angyalok földje…” Évekkel később egy vak koldus énekelte a kölni dóm előtt nyekergő hangszerrel kísérve. A vak koldust őszintének éreztem. Akkor már nem saját sorsomat sirattam, hanem az övét. Pokolvölgy télen. Nekem Paderborn sincs onnan túl messze.

Káposztafalók

Itáliában a németeket csúfolják így. Ilyenkor mindig megkérdem: kik a németek? A bajorok nem értik az északiakat. Én annyit vándoroltam német földeken, hogy nem is tudom. Könyvtárakban és kastélyokban, iskolákban latinul szerettek beszélni. Aki a latint érti, az áll közel hozzám, és nem a vérségi, a törzsi rokon. Káposztaevő, de a káposztát is vidékenként másképp hívják: Blumenkohl? ahol így, ott csak bámulnak a Kraut szóra, és röhögnek, hogy vajon füvet akarok-e enni; ahol meg Krautnak mondják, a Blumenkohlt nem akarják megérteni. Vajon Rómába érkezésemkor a nagy német tudósokkal, Grienbergerrel és Schreinerrel a káposzta német nevéről értekeztem volna? Még egy kisdiákot is megfenyítenék ilyen butaságért. Ők ráadásul már nem a refektóriumban étkeztek, joguk volt saját étkezőfülkéhez. „Atyám, a káposzta!” Komikus lett volna, durva illetlenség ezzel zavarni őket. Bár még ezt is latinul mondtam volna. A mi hazánk ott van, ahol latinul értenek. Én így ettem németföldön a káposztát, latinul ettem. Choucroute? Avignonban hallottam ezt a furcsa gúnyszót. Narancsot is ott ettem először, káposztát meg ott soha. Kalandozzon vissza elmém a tudományhoz.