.jpg)
A 2010 májusára tervezett Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés könyvébe olvashat bele a Drága Olvasó alant.
Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés
Összegyűjtött költészettanulmányok I–II.
Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Daróczi Anikó
Beney Zsuzsa orvos, költő, író, esszéista életének utolsó másfél évtizedében több egyetemen is tanított, esszéinek, tanulmányainak nagy hatása volt, amely napjainkig kisugárzik. Az elérhetetlen jelentés tanulmányai két kötetre oszlanak: az első az összes József Attila-tanulmányt, a második Beney Zsuzsa Radnóti, Pilinszky és Weöres munkáiról írott tanulmányait fogja egybe.
A gondolat metaforái utáni években Beney Zsuzsa több tanulmányt írt József Attila költészetéről, főként a 2005-i centenáriumi évben. A József Attila-kutatásban elért eredményeit egyedülállónak, rendkívül jelentősnek, az egyetemi oktatásban felhasználandóknak ítélik. Szintén évtizedeken át foglalkozott Radnóti Miklóssal. Az itt olvasható Radnóti-tanulmányok közül egy sem szerepelt még kötetben. Az 1972-ben megjelent Ikertanulmányokban egy Pilinszky tárgyú tanulmánya jelent meg. Az ezután különféle folyóiratokban publikált Pilinszky-tanulmányai ugyancsak itt olvashatók először kötetben. Beney Zsuzsa ugyancsak az Ikertanulmányokban egyetlen hosszú tanulmányt publikált Weöresről. A kötet ezen kívül három folyóiratban publikált és három kéziratban maradt, de publikálásra szánt Weöres-tanulmányt tartalmaz.
Két kötet, kb. 300 + 300 oldal, keménytáblás
Várható megjelenés: május
RÉSZLET
A gondolat metaforái
És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére – ilyen volt közöttünk József Attila.
(Szerb Antal: A világirodalom története)
Bevezetés és vallomás
Hosszú évekig foglalkoztam József Attila költészetével, szinte gyerekkoromtól mostanáig, amikor már sürgetőnek érzem, hogy mindazt, amit nem csak róla, hanem általa tanultam meg – a szóról? az életről? a kettő elszakíthatatlan összefüggéseiről? ez összefüggésről, amely életem lényegét jelentette? megpróbáljam elmondani. Nem tudom, a művészetpszichológia, a recepcióesztétika, a hermeneutikának valamely specifikus, az egzisztencia lényegéhez közelálló ága lenne-e alkalmas arra, hogy kifejezze azt, amit bennem József Attila költészetének olvasata előhívott – attól tartok, hogy bár talán az irodalomtudomány segítségével is leírható lenne, semmiképpen nem a tudományos megfogalmazás hatókörébe tartozik.
Annak ellenére, hogy ez irodalomtudományi irányzatok bármelyikével könnyebb lenne beszélni róla, mint azokkal a dadogó szavakkal, melyek megfogalmazása közben olyan fogalmakra keresem a magyarázatot, amelyek úgy kopognak előttem mint azok a régen elgurult diószemek, amelyeket sikerrel-sikertelenül gyerekkoromtól kezdve próbáltam feltörni, és amelyek, éppen ezért, a gyerekkoromból származó emlékek súlyával-könnyűségével, a régi frusztrációk elkeseredésével és a sikerek örömével egyre gazdagították egymást.
Ez a bevezetés – vagy nevezzük inkább vallomásnak? – nem búcsú. Sem életeritől, sem az írás (mint látni fogják) az újraírás reményéről nem mondok le, sőt, ennek a könyvnek legnagyobb (számomra legfontosabb) része mintha azt az utat nyitotta volna meg előttem, amit ugyan tudatosan, de eredménytelenül kerestem egész életemben: a metaforák tanulmányozásának útját. A vándor nem az út porát, hanem az út távlatait nézi, s ha érzi is megfáradását, testi erejének gyengülését, az, amit elérni vágyik, egyre ragyogóbb színekben tűnik fel a számára. A legkülönösebb pedig, hogy az út hossza és az idő rövidsége eggyé válik, időnként felcserélhető lesz, s mintha az a lassú tűz, mely mindkettőben parázslik, hol a munkát, hol az életet égetné.
Az autentikus olvasás ugyanúgy vonatkozik a műre, mint az olvasóra. A mű külső és belső idejére, mely megírásának körülményeire, tempójára éppen olyan lényeges felvilágosításokat ad, mint az olvasott mű befogadására, átélésére. De ennél is sokkal lényegesebb az, hogy a kettő együtt teremti meg a mű saját idejét, azt a megmérhetetlen és megfoghatatlan intervallumot, melyet, némi áttétellel a mű belső, autentikus életének is nevezhetünk: olyan szuverén életnek, mely tőlünk függ, mi támasztjuk fel, de valójában mégis csak eredeti, saját tartalmát egészítjük ki.
Rejtelmes a kapcsolat az igazán, mélyen ható mű és befogadója között. Bizonyos, hogy József Attila költészete befolyásolta életemet, természetesen főleg szellemi vonatkozásokban. Csak mostanában jövök rá, hogy mélyen befolyásolta azt is, amit írtam, nem csak verseket, hanem versekról szóló esszéimet is. Éppen csak azt nem tudom eldönteni, hogy – mint azt nagyon sokáig hittem – eredendő szellemi alkatunk, látásmódunk, a szónak, pontosabban a dolgok verbalizálhatóságának kényszere okozta ezt a nagyfokú befogadói készséget, vagy talán fordítva, József Attila költészete ébresztette bennem is ugyanazokat a verbalizálásra irányuló vágyakat, a tiszta kifejezésnek ma már megváltozott, egyesek számára már idejétmúlt indikációját, mely József Attilában még egy szellemtörténeti kor utolsó pillanatának felvillanását jelzi.
