Juhász József dedikálja A föderalizmus és nemzeti kérdés című, épp készülő, könyvét a 81. Ünnepi Könyvhéten: 05.05. 15:30

Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés

Az etnoföderalizmus tapasztalatai Közép- és Kelet-Európában

A föderalizmus kérdései manapság nem tartoznak a történetírás és a politológia legkurrensebb témakörei közé. Pedig a közelmúlt olyan eseményei, mint a szocialista szövetségi államok felbomlása, Belgium föderalizálása, vagy éppen a szövetségi rendszerről folyó spanyol, olasz és kanadai viták érdekessé tehetik a témát, az európai integráció jövője szempontjából pedig kifejezetten tanulságosak lehetnek a különféle föderalista elméletek és kísérletek. A szerző a föderalizmus általános jellemzőinek és a nyugati etnoföderális államok sajátosságainak a felvázolása után a közép- és kelet-európai etnoföderalizmus történetének a bemutatására vállalkozik, majd a térség többnemzetiségű szövetségi államainak összehasonlító elemzésére tesz kísérletet. A kötetet Közép-Európa 20. századi történelme iránt érdeklődő olvasóknak, valamint történészeknek, történészhallgatóknak, jog- és politikatörténészeknek ajánljuk.

240 oldal

Ár: 2980.- Ft

RÉSZLET

Az Európai Unió föderalista szemmel

Mint fentebb már említettük, sok elemző konföderatív jellegűként, sőt afféle „születő föderációként” határozza meg Európai Uniót. Az integrációs elméletek föderalista válfajának az euroföderalizmus tradíciójában kiterjedt ideológiai előzményei vannak. Már a középkortól, de különösen a 18. századtól kezdve politikai gondolkodók, írók, sőt olykor gyakorló politikusok sora vetette föl az európai államok uniójának (illetve újabban az európai integráció föderatív irányú továbbfejlesztésének) a szükségességét, s tett ilyen javaslatokat. Születtek ez irányú politikai mozgalmak is, mint a Páneurópa Mozgalom vagy az Európai Föderalista Mozgalom.

Az euroföderalizmust – amelyről mindjárt szögezzük le, hogy nem tekinthető a modern európai integráció legfőbb ideológiai és politikai inspirátorának – elsősorban a kontinens békéjének, valamint az Egyesült Államokkal, a Szovjetunióval és Japánnal szembeni önállóságának és versenyképességének a megőrzése foglalkoztatta, ezért szorgalmazta a nemzetállamok nacionalista vetélkedésének véget vetni képes egyesülést. Előfutárai és támogatói között sorolható fel (noha munkásságuknak nem feltétlenül ez volt a legfontosabb eleme) Johannes Althusius, Immanuel Kant, Victor Hugo, Alexis de Tocqueville, Giuseppe Mazzini, Aristide Briand, Richard Coudenhove-Kalergi, Winston Churchill, Jean Monnet, Robert Schumann, Altiero Spinelli. Legújabban pedig az alkotmányozó konvent vitáiban merült fel az EU föderatív irányú továbbfejlesztésének a lehetősége.

Érdemes megemlítenünk azt is, hogy az utóbbi két-három évtizedben mind jelentősebbé vált az euroföderalizmusnak egy másik, nem államközi, hanem államon belüli ága: az európai integráció által „felülről szorongatott” klasszikus nemzetállamot alulról is lebontani akaró regionalista törekvések egyik válfajaként jelenik meg, mint az adott állam föderalizálására irányuló követelés (például az olasz Északi Liga törekvése, noha az már a szecesszionizmus határát súrolja), amely támaszkodik persze a „régiók Európájának” az egyre inkább terjedő eszméire is.