.jpg)
Megjelent!
Etnicitás Különbségteremtő társadalom
Szerkesztette: Feischmidt Margit
Könyvünk az etnikai kategóriákkal jelölt kisebbségek és a jelöletlen többség viszonyának, a közöttük történõ különbségtétel társadalmi gyakorlatainak, az identitáspolitika diskurzusainak társadalom- és kultúratudományi megközelítéseit mutatja be. Ebben a tekintetben egyetlen egységként, az etnicitással kapcsolatos elméleti és módszertani kérdéseket áttekintõ kézikönyvként olvasható. A nemzetközi szakirodalomhoz kapcsolódó univerzális kérdésekre azonban Magyarországon és a szomszédos országokban végzett kutatások alapján adunk választ.
Ennek folytán esettanulmányok tematikusan szerkesztett gyûjteményérõl van szó, amely az etnikai viszonyokat és különbségeket, különösen a romákat érintõ különbségtételt más társadalmi jelenségek és folyamatok – például a munka, a fogyasztás, a reprodukció, a mobilitás, a politika vagy a vallás – kontextusában elemzi.
488 oldal, ár: 3890 Ft
RÉSZLET
MICHAEL STEWART
A roma/cigány „etnicitás” az antropológiai vizsgálódás homlokterében
Miért váltak a romák, illetve cigányok olyan késôn legitim kutatási területté?
Habár a romakutatás mint tudományterület ma már tekintélyt parancsoló módon jelen van az antropológiában és a szociológiában a különbözõ európai tanszékeken dolgozó teljes állású oktatóknak köszönhetõen, e tudományterület egyik legérdekesebb aspektusa mégis az, hogy az antropológia és a szociológia történetének nagy része során a kutatók figyelmen kívül hagyták a roma- és cigány kutatások potenciális elméleti hozadékait. Az 1950-es évek elején Fredrik Barth doktori értekezése a svédországi cigány népcsoportról, a tattarákról – valószínûleg a téma különlegessége miatt – megbukott a norvégiai védésen. Harminc évvel késôbb Judith Okely jegyzi le úttörô munkájában, hogyan kellett megküzdenie a „ciganológia” domináns paradigmájától való elszakadásért, amelyben a hivatalos akadémiai álláspont által régóta elvetett „fajelmélet” zavaratalanul élt tovább. Tanulságos lesz végiggondolnunk, vajon mi lehetett az oka a romakutatás, mint tudományterület teljes elhanyagolásának – amelyre napjainkban diákok és tanárok egyaránt úgy tekintenek, mint az antropológiai kutatás kézenfekvô tárgyára. Ennek az évszázados hiánynak a legfôbb oka – az antropológián belül legalábbis – e kutatási terület kezdeteire vezethetô vissza, s arra a sajátos helyre, amelyet az úgynevezett „vadászok-gyûjtögetôk” kutatása az antropológián belül betöltött.
Az antropológia azért jelent meg a 19. század végén, legalábbis a brit formájában, hogy választ keressen a társadalmi és történelmi kutatásokban felmerülô valóban új problémákra. Charles Darwin A fajok eredete (1859), majd Az ember származása és a nemi kiválasztás (1871) címû értekezésének a sikere után az antropológusok „elôdei” magától értetôdônek tarthatták, hogy az emberiség az állatvilágból származik. Habár az evolúció mechanizmusa és folyamata továbbra is vita tárgyát képezte, a kibontakozó biológiai evolucionista kutatások már arra keresték a magyarázatot, hogy hogyan fejlôdött ki az emberiség egy, a fôemlôsökével közös ôsbôl. Ugyanebben az idôszakban a legkülönbözôbb, egymással versengô magyarázatok láttak napvilágot arról, hogy hogyan jutott el az emberiség az ókori görög civilizáció hajnalától a modern korig. A történészek már hozzáláttak a folyamat modellezéséhez és leíró tanulmányok írásához. De mi volt az „utolsó majomformájú ember” és az „elsô görög”, vagyis a Neander-völgyi ember (az elsô koponya, amelyet így neveztek el 1863-ban, és amelyet annak idején – ma úgy tartjuk, tévesen – az európai ember ôsének tekintettek) és Homérosz között? Mi történt ez alatt az idô alatt, amelynek során a csoszogó és dörmögô majomemberbôl a modern emberiség ékesszóló mûvésze, mestere lett? Többek között ezek a gondolatok ringatták az antropológia bölcsôjét.
