Gondolat Kiadó

„Írni és szeretni”

Különleges hangvételű beszélgetés Piotr Rawiczcal

Piotr Rawicz 1920-ban, Nyugat-Ukrajnában, nagy műveltségű lengyel zsidó családban született. A német megszállás alatt szülővárosát elpusztították, a zsidó lakosságot legyilkolták illetve deportálták. Rawiczot egy razzia során elfogták, és Auschwitzba szállították. Három évet töltött lágerekben, szabadulása után Párizsba menekült. Egyetlen regényét, Az ég vérét 1961-ben írta. Még abban az évben tizenhat külföldi kiadó vette meg a kiadás jogát, és a regény azóta is újra, meg újra megjelenik szerte a világon. Maga Rawicz, mint oly sok, a haláltáborokból visszatért, élményeiből irodalmat formáló író, maga vetett véget életének: 1982-ben főbe lőtte magát.

Rawicz könyve utószóban azt írja, hogy könyve nem dokumentum, minden utalás bizonyos korra, területre vagy népre teljesen véletlenszerű. Életrajzának ismeretében azonban joggal feltételezhető, hogy a regény anyagát a személyes élményei képezték. Ezt a személyes érintettséget ellensúlyozza azzal, hogy az elbeszélés szerzőjének a főhőst jelöli meg, az elmondottakat másodkézből valónak állítva be. Ezzel a távolságtartással a leghátborzongatóbb szörnyűségekről is – jóllehet naturalista részletességgel – a legcsekélyebb szörnyülködés, emocionális reakció nélkül ír. A regény különös irodalmi értékét az adja, hogy a naturalista leírásokkal együtt is, amelyek szürrealista versekkel váltakoznak, a költészet nyelvén szól. Vagyis, ellentétben az úgynevezett holokauszt-irodalom mégoly megrázó történeti leírásaival, Rawicz könyve sajátos műfajt képvisel: leginkább ironikus-látomásos balladának nevezhetnénk.

Az alábbi interjú, amelyet egykor Anna Langfus készített, a Matthes & Seitz kiadó 1996. évi kiadvány-ismertető füzetében jelent meg.

Anna Langfus: Megnyilvánult az írói elhivatottsága már Az ég vére előtt is?

Piotr Rawicz: Amikor tizenöt éves voltam, két dolog volt fontos számomra: írni és szeretni, a legszorosabban vett testi értelemben. A szeretkezés már akkor az abszolútumhoz vezető út lett számomra. Az ég vérét Franciaországban írtam, és két évig dolgoztam rajta, 1956-ban és 1957-ben.

A.L.: Miért választotta a mondanivalójához éppen a háború korszakát? Hiszi, hogy ennek az időnek a leírásánál hű maradt az igazsághoz?

P.R.: Azért választottam ezt a korszakot, mert ezt… nagyon jellegzetesnek tartom, és mert különösen jól megfelelt a szándékaimnak. A történelmi vagy politikai valóság nem érdekel. Nekem csak az ontológiai valóság számít.

A.L.: Mi az ön nézete szerint a legfontosabb a könyvében?

P.R.: A verseim. Az egész körítés, vagyis az egész korszak csak kötőanyag, amivel ezeket összetapasztottam, tartást adtam nekik. A história teljesen mellékes számomra.

A.L.: Nem gondolja, hogy talán jobban tette volna, ha absztrakt síkon marad, és nem nyúl olyan eseményekhez, amelyeket néhányan közülünk is megéltek, azt kockáztatva ezzel, hogy még be nem hegedt sebeket érint?

P.R.: Ebben igaza lehet. De ahogyan már mondtam, ez a korszak nagyon megragadó, és így ki lehet hozni belőle egyet-mást.

A.L.: És ön egyáltalán nem ütközik meg azon, hogy ki lehet használni tisztán irodalmi célokra?

P.R.: Egyáltalán nem. Szerintem ez teljesen normális korszak. Összhangban van azzal, ami az emberi természet kifürkészhetetlen mélyén szunnyad. Szerintem ez a háború olyan, mint a Lét csírája, a Lét ősállapotban.

A.L.: A közelmúltban nyilvános vitát folytattam egy fiatal egyetemistával, aki azt a nézetet képviselte, miszerint az ön könyve teljesen valósághű, és az események pontosan úgy játszódtak le, ahogyan ön írja. Hiába fáradoztam azon, hogy meggyőzzem: Az ég vére a megjelenítő ereje és némely oldal szépsége ellenére csupán irodalmi gyakorlat. Mert szerintem veszélyes a fiatalok fejében ilyen képet rögzíteni a háborúról. Ön mit gondol erről?

P.R.: Azt gondolom, hogy amit ön mondott az egyetemistának, az igaz.

A.L.: A könyvében úgy ábrázol egy zsidó férfit, Hillel doktort, aki a Talmud tudósa, ráadásul a Kabbalában is jártas, mint akinek tekintélyes pornográf képeslap-gyűjteménye van. Miért?

P.R.: Azért, hogy emberibbé, rokonszenvesebbé tegyem. Az, hogy pornográf képeket gyűjt, nekem rokonszenvesebbé teszi ezt az alakot.

A.L.: Aztán még idéz egy Trockij-beszédet, amely minden bizonnyal tiszta kitaláció. Gondolja, hogy megengedhet magának az ember ekkora szabadságot olyan, történelmi múltú személlyel kapcsolatban, akinek legalábbis a nyilvánosság előtt zajlott életéről sok minden köztudott?

P.R.: Az az érzésem, hogy fiatal koromban egyszer már hallottam valami hasonlót, azt hiszem, egy jó asszonytól. Mivel ez pontosan az volt, amit én mondani akartam, nem változtattam rajta.

A.L.: A regényében fölbukkanó alakok mind jobbára „sötétek”. Milyen okból?

P.R.: Nem hiszem, hogy közülük egyetlen egy is igazán disznó lenne. Ami a tisztességes és jó embereket illeti, szerintem a cserkész-morál találta ki őket. Az emberek között mindig keresett különbségeket nem találom nagyon valóságosnak. Ha az ember közelebbről megnézi őket, nagyon is csekélyek. És én magam egyáltalán nem vagyok képes valamin fölháborodni.

A.L.: Mindaz, ami a háború alatt történt, önben tehát nyilvánvalóan nem tudott fölháborodást kelteni?

P.R.: A legcsekélyebb mértékben sem. Minden, amit érzek az, hogy hálás vagyok Istennek. Mert hívő vagyok. Ő megengedte nekem, hogy megéljem ezt a korszakot, és belépjek a Kertbe. Az édenkertbe. Ez a háború számomra Isten létének a bizonyítéka.

A.L.: Van egy jelenet, amelyben egyik alakja azt bizonygatja, hogy remekül szórakozik, és a hozzátartozók halálának gondolata nagy élvezetet okoz neki.

P.R.: Ez olyan embernek a reakciója, aki megváltozott, és akinek a hozzáállását a szerettei halálához és szenvedéséhez ellentétes érzelmek jellemzik.

A.L.: Végül is úgy találja tehát, hogy a háborúban nincs semmi különösen szörnyű?

P.R.: Nincs. Szerintem éppen olyan szörnyű az, ha egy házaspár egész életében mindig ugyanazt a jelenetet rendezi meg.

A.L.: Lehet ezt azonos értékskálán mérni? Egy veszekedés után még mindig el lehet menni moziba, vagy lehet süteményt enni, és ezzel az egészet újra elfelejteni. De mit csinált az ember a kínzások alatt?

P.R.: Az ugyanaz. Mindig voltak nyugalmas időszakok, és volt az imádság. Ne felejtse el, hogy én hívő vagyok.

A.L.: Veszített el a háborúban olyan embereket, akikhez nagyon ragaszkodott?

P.R.: Igen. Az anyámat és a lányt, akit szerettem.

A.L.: És ön?

P.R.: Én három évig voltam lágerben.

A.L.: Mert zsidó?

P.R.: Nem.

A.L.: Kár. Ha zsidóként élt volna koncentrációs táborban, az nagyon sokat adott volna önnek.

P.R.: Ebben nem értek egyet önnel. Az én helyzetem így is eléggé kényes volt.

A.L.: Egy kritikus azt állította, hogy ön metafizikai üzenetet továbbított azzal, amikor a világunkat annak a macskának a hátsójához hasonlította, amely szüntelenül körben forog, mert a saját farkát akarja elkapni. Mit gondol ön erről? (Amikor ezt a kérdést tettem föl, akaratlanul is elnevettem magam, és Piotr Rawicz csatlakozott. Ennek örültem, mert ezen a ponton tökéletesen egyetértettünk.)

A.L.: Még egy kérdés. Emlékszik arra a kis botrányra, amelyet Madame Bellocq Leeresztett kapu című könyve váltott ki, amikor a Prix Femina díjat kapta. Emlékszik, hogy milyen felháborodást keltett az a mondat, amelyben „a gettó tetveiről” volt szó, és hogy Béatrix Beck leváltotta a Prix Femina zsűrijét. Az ön könyvében viszont lényegesen több tetű fordul elő (jóllehet ez a könyv lényegesen több tehetségről árulkodik). Az ön véleménye szerint milyen reakciót váltott volna ki a könyv, ha azt nem zsidó írja?

P.R.: Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy jogom van ilyesmit mondani. Ez a világ az én világom volt, az egyedül lehetséges, egyedül hiteles világom. És ez a világ még mindig vonz engem. Hamarosan Lengyelországba utazom, és viszontlátom azokat a helyeket, amelyeket ismertem, elsősorban a lágert, ahol valóban éltem. És elég szeretet van bennem a zsidók, a zsidóság iránt ahhoz, hogy megengedhessem magamnak azt mondani, amit nekem tetszik.

A.L.: Mégis, ahogyan az áldozatokat leírja, azok csak kevéssé különböznek a hóhéroktól.

P.R.: Áldozatként mindenképpen érdekesnek találom a zsidókat. Másfelől, ahogyan már mondtam önnek, az én szememben gyakorlatilag nincs különbség az emberek között. Természetesen, ha egy bírót és egy vádlottat látok, a vádlott mellett vagyok. Így Eichmannt sem ölném meg, akármilyen gonosztevő is. Hess-nek – akit ismertem – a bűncselekményei ellenére is voltak jó oldalai. Szerette az állatokat és a növényeket. Eichmann viszont valóban nyomorult egyéniség. Mégsem ölném meg. Ne nyugtalankodjék, végeredményben nincs nekem a legcsekélyebb befolyásom sem. Van itt egy kérdés, amelyet még nem tett föl nekem, s amelyet interjúknál rendesen mindig föltesznek, interjút pedig csak a jó Isten tudja, hányat adtam már.

A.L.: Mi ez a kérdés?

P.R.: Mit tart az Új Regényről (nouveau roman)?

A.L.: Ebben nem vagyok jártas, és hogy ön mit tart róla, az nem érdekel.

P.R.: Ön az interjúja során nem tartotta magát az elfogadott szokásokhoz. Nagyon kifárasztott…