.jpg)
Tornai Szabolcs: A világ mint téveszme (részlet)
3.
Ám e kérdést a leghelyesebb és legcélszerűbb egyes szám első személyben feltenni. Azaz: mennyi idő kell, míg rádöbbenek, hogy nem akarom, és nem is akarhatom, amit akarok? Még élesebben: mikor döbbenek végre rá, hogy nem akarom, és nem is akarhatom, amit akarok? Hogy végképp ne térhessek ki az egyenesen önmagamnak szegezett kérdés elől: ki akarja most leírni a gondolatait? Valóban én akarom? Vagy bármily furcsa, de voltaképpen ráerőszakolom magamra a feladatot, amely ugyan szellemi öröm, de talán mégiscsak valamiféle kényszer, önmagamnak kiadott, ellentmondást nem tűrő parancs?
Jelen pillanatban önmagam legfőbb gondolata önnönmagam. Semmiképpen sem írnám, hogy jelen pillanatban az énről gondolkodom, mert akár tetszik, akár nem, csak látszólag távolodhatok el attól, amiben „nyakig benne vagyok”. Képtelen vagyok „kibújni a bőrömből”. Bármennyire is eltolom önmagamat önmagamtól, bármennyire is kilépek önmagamból, bármennyire is kívülről szemlélem önmagamat, úgyszólván „páholyból” figyelve önmagam, ahogyan az európai filozófiában elfogadott és helyes, vitathatatlan, hogy ezt én magam teszem. Tehát az Én valóban „egy nem létező dolog neve”, ellenben önmagam nem puszta név vagy „nyelvi szokások jelentéktelen terméke” vagyok, mert legfőbb és legélesebb tapasztalatom: önmagam. És ha ezt makacsul tagadom is, azt bizony én gondolom, és nem csak úgy személytelenül gondolódik.
Az ént tagadó európai filozófusok többnyire úgy vélték, hogy az elsődleges tény a merő tapasztalat, az észlelet, az „érzetadat” (Russell) vagy a személytelen, reflektálatlan tudat (Sartre), és csak utána következhet a reflexió, az ego. Még az Übermensch megszállott hirdetője, Nietzsche is azt írta 1887-ben, Az erkölcs geneológiája című vitairatában, hogy az én a cselekedethez hozzáerőltett fikció, a nyelv merő illúziója, mivel valójában csak cselekvés van cselekvő alany nélkül. Csakhogy aki ezt a gondolatmenetet végigviszi, az igenis valaki, és nem éntelen kísértet. Ha azt hiszem, hogy a tudatom nem egyéb, mint „nyelvi szokások jelentéktelen terméke”, akkor sajnos ez a kijelentés sem egyéb, mint „nyelvi szokások jelentéktelen terméke”, amely a saját tudatomban jön létre, nem máséban, vagy a puszta űrben. Vagyis akár tetszik, akár nem, az „ördögi körből” nincs menekvés.
Keresni kezdtem önmagamat – mondta Hérakleitosz. Gondolkodom, tehát vagyok – mondta Descartes. Az Én önmagát tételezi – mondta Fichte. S persze alig akad földi halandó, ki ne ismerné a delphoi jóshely híres feliratát: Ismerd meg tenmagad. Ám az európai kultúra egyik nagy paradoxona, hogy miközben feltűnően individualista, a mély és következetes befelé fordulás teljes vagy részleges hiánya jellemzi. Ez különösen a jelenkorban elkeserítő, amikor milliók és milliók úgy hordozzák óriásira duzzadt egójukat, mint valami elefantiázist. Persze én is egotúltengésben szenvedek. S rendkívül nehezen látom be, hogy nem akarom, és nem is akarhatom, amit akarok.
Közismert, hogy Szophoklész drámája azzal magasodik ki az európai drámairodalomból, hogy a főhős, Oidipusz nem mással vagy másokkal kerül összeütközésbe, hanem kizárólag önmagával (bár ehhez apja és anyja „hathatós közreműködése” is szükséges). Nem sok értelme van úgy értelmezni a drámát, hogy valaki, egy másik ember, egy kitalált figura, egy „antihős” önmaga után nyomoz, majd lebuktatja önmagát. Csak akkor élhetek át katarzist, ha teljesen azonosulok Oidipusszal, vagyis belátom, hogy kénytelen vagyok önmagam után nyomozni. Aztán ha a függöny legördül, és esetleg egy könyvtárba térve még át is rágom magam a drámáról írt tömérdek elemzésen, marad egy kellemetlen kérdés, a végső kérdés: voltaképpen ki nyomoz ki után, amikor én önmagam után nyomozok? És még egyszer, egymillió-egyedszer is: ki teszi fel most ezt a kérdést, s legfőképpen kinek?
Egy francia pszichoanalitikus, Daniel Siboni szerint a héberek nagy metafizikai felfedezése, hogy a lét beszél. „Kezdetben vala a Logosz, és a Logosz Istennél vala, és a Logosz testté lőn.” Azóta mi, emberek éjjel-nappal nyomjuk a sódert, egy pillanatra sem áll be a szánk. „Hasbeszélők bábjai lettünk”, ahogy Burroughs írta egyik esszéjében. Milliók és milliók egyszerűen képtelenek csendben maradni, rettegnek a néma egyedülléttől, s ha nincs beszéd, legalább szóljon valami zene. Kevés olyan ember van, aki nem szeret beszélni, és kellemes érzéssel tölti el, ha nem kell folyton jártatnia a száját, nem kell állandóan verbálisan megnyilvánulnia. Én is ilyen vagyok. Igen ám, de a belső beszédet, az úgynevezett belső monológot nem lehet leállítani. Lehet csillapítani, lehet lassítani vagy szakadozottá tenni, de tökéletesen felszámolni nem lehet. Állítólag egy igazi meditáció, például a helyesen végzett zazen során teljesen ki lehet kapcsolni a belső beszédet. Én is időnként megpróbálom, de kevés sikerrel, viszont csendben ülni nagyszerű élmény. A dolgot erőltetni nem érdemes. Hogy miért? Mert a belső beszéd, a gondolkodás leállítása is egy gondolat. Erre mondták a zen buddhista mesterek, hogy vérrel nem lehet lemosni a vért.
Ha elfogadom, hogy a lét beszél, vagy – mint Parmenidész mondta – hogy a létezés és a gondolkodás egy, akkor el kell fogadnom azt is, hogy ha a lét nem beszél, akkor nincsen lét, vagy a parmenidészi megállapítást továbbgondolva, ha nincsen gondolkodás, akkor nincsen létezés, helyesebben se létezés, se nemlétezés nincsen. Descartes tulajdonképpen Parmenidészt plagizálta a cogitóval, bár most inkább arra mutatnék rá, hogy a cogito igazi értelme dupla tagadással válik igazán mély értelművé: nem gondolkodom, tehát nem vagyok. Míg Európában egy ilyen kijelentés zsákutcának vagy szellemi öngyilkosságnak számít, úgy látom, Keleten éppen ezen a ponton kezdődik a filozófia. Valószínűleg Hume is erre érzett rá, de mivel európai volt, se ő, se az utókora nem tudott mit kezdeni a lét- és egoszünetekre vonatkozó észrevételeivel.
