Gondolat Kiadó

Megjelent!

A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban

Szerkesztette Fazekas Tamás és Kozma István

A névmagyarosítások folyamata, azaz az idegen eredetű, hangzású családnevek megváltoztatása a 19-20. századi magyar történelem igen sajátos, összetett és jellemző jelensége volt. A névváltoztatások történetük során több százezer magyarországi család életét és nevét érintették; egyes nemzeti, etnikai vagy kulturális kisebbségek esetében különösen is jellemző eseményként. A kötet e számos vonatkozásában mindmáig feltáratlan jelenséget vizsgálja meg közelebbről.

Más országokra is kitekint, miközben érdeklődésének középpontjában egyrészt a névmagyarosítások egésze, történelmi-ideológiai környezete, társadalmi háttere, korízlése, névválasztásai állnak, másrészt pedig ennek az egyes kisebb közösségekre érvényes vonásai, a névmagyarosítások időbeli, térbeli és csoportsajátos történetei. A névváltoztatások kérdésköreit különböző tudományterületek képviselői által írott tanulmányok tárgyalják. Ezek az írások, ha nem is feltétlenül a maga teljességében, de a maga gazdagságában, sokarcúságában és összetettségében hivatottak bemutatni a témát. A könyv a maga nemében páratlan vállalkozás: a családnév-változtatásokról ilyen terjedelmű és ennyi tudományág eredményeit egybefoglaló munka még nem látott napvilágot.

RÉSZLET

"Maitz Péter

NÉVMAGYAROSÍTÁS ÉS NÉVIDEOLÓGIA A DUALIZMUS KORI MAGYARORSZÁGON

1. Bevezetés

Az alábbi elemzések tárgyát a „hosszú 19. század” utolsó harmadában, a dualizmus korában zajló névmagyarosítási propaganda képezi. Az elemzések célja azoknak a diszkurzív stratégiáknak a feltárása, melyek segítségével e propaganda a nem magyar családnevet viselő személyeket az általa elterjeszteni és megvalósítani kívánt névideológia átvételére és követésére, ezen keresztül pedig a névmagyarosításra rávenni próbálta. Az alábbiakban tehát nem a névmagyarosítások során megváltoztatott vagy éppen újonnan keletkezett nevek filológiai indíttatású szerkezeti, formai vagy jelentéstani vizsgálatáról lesz szó.

Sokkal inkább azt a névideológiát és annak diszkurzív megjelenítését és közvetítését kívánom vizsgálataim fókuszába állítani, mely a nem magyar eredetű családneveket a 19. század Magyarországán egyáltalán „idegen” nevekké tette, és ezáltal egy csapásra jelentős konfliktusforrássá változtatta, mely révén a családnév társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság forrásává válhatott – és amely ebben az értelemben a névmagyarosítások mozgalomszerűvé válásának tulajdonképpeni kiváltója volt. (A névideológia fogalmán azt a kulturálisan meghatározott, társadalmi, morális és/vagy politikai értékek alapján megfogalmazódó gondolat- és értékrendszert értem, melyet egy közösség az általa képviselt és/vagy tapasztalt névhasználati szokások legitimálására, illetve értékelésére használ.)

2. Névideológia és propagandacél

Az a névideológia, melynek diszkurzív úton való elterjesztése és érvényre juttatása a névmagyarosítási propaganda elsődleges célja volt, a családnevet kettős funkcióval ruházta fel. Egyfelől kinevezte azt a nemzeti identitás szimbólumának, természetes, eleve elrendelt szükségszerűségként állítva be azt az ideológiai tételt, mely szerint a családnév ki tudja fejezni és ténylegesen ki is kell fejeznie viselőjének nemzeti identitását. Ebből a gondolati konstrukcióból született meg a névmagyarosítási diskurzus egyik legfontosabb tézise, amely szerint a magyar – és csakis a magyar! – családnév viselőjének magyar nemzeti identitását szimbolizálja. A családnévnek ilyen irányú, a nemzeti identitás hirdetőoszlopaként való funkcionalizálását mutatja a következő idézet:

(1) „úgy a magyar is, bármely világrészbe viszi is el a sorsa, nevében is hirdesse magyarságát […]” (LENGYEL 1917: 213; kiemelés az eredetiben).

Innen pedig már csak egyetlen argumentációs lépés hiányzik ahhoz, hogy eljussunk mindazok kirekesztéséhez és diszkriminációjához, tehát mindazon egyének és közösségek magyar nemzeti identitásának kétségbe vonásához, illetve elvitatásához, akik nem magyar – vagy pontosabban: nem (elég) magyarnak tartott – családnevet viselnek. Hiszen ha a fent említett ideológiai posztulátum értelmében a magyar nemzeti identitásnak a magyar és csak a magyar családnév lehet a kifejezője, akkor ebből az állításból már könnyen levonható a következtetés, hogy a nem magyar családneveket viselőik nem magyar nemzeti identitásuk szimbólumaként, adott esetben épp a magyar nemzeti identitás elutasításának jeleként viselik, illetve tartják meg.

A névmagyarosítási diskurzus által eleve elrendelt igazságként elterjesztendő második fő ideológiai tétel azt mondja ki, hogy a családnév szimbólumfunkciója mellett a nemzeti identitásnak egyben hordozója is. Csoportszervező erő tehát, amely nem pusztán szimbolizálja a nemzethez tartozást, hanem egyben maga az eszköz, mely a nemzetet, a nemzeti egységet, tehát a közösséget létre-hozza és szervezi. Ezt a nézetet láthatjuk például az alábbi idézetben:

(2) „bízunk a hazafiságban, mely meg fogja győzni a kételkedőket és kishitűeket arról, hogy a névmagyarosítás belső tömörülést, egységes, egyöntetű magyar társadalmat fog teremteni a mostani tarka magyarság helyett” (TELKES 1898: 8).

Mind TELKES-nek e soraiból, mind pedig BÁNFFY DEZSŐ leköszönt miniszterelnök alább idézett kijelentéséből jól látszik, miként jelent meg a családnévnek ez a nemzeti identitás kialakításában játszott kulcsszerepe a névmagyarosítási propagandában megkérdőjelezhetetlen, legfeljebb csak mások által még fel nem ismert és meg nem értett örök igazságként:

(3) „A magyar nemzeti társadalom meg kell, hogy értse, hogy az idegen neveket viselőktől követelnie kell a magyar hangzású nevek felvételét, mint egyik eszközét az egységes magyar nemzeti állam megalkotásának” (báró BÁNFFY DEZSŐ, Budapesti Napló, 1902. július 2.; idézi SIMONYI 1917: 203).

Vegyük észre, hogy a szóban forgó névideológiának – az első mellett – e második központi tétele is egy erősen megbélyegző állítást implikál, amelyet, amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a névmagyarosítási propagandaszövegek szerzői az érintettek meggyőzése érdekében nemritkán ténylegesen explicitté is tesznek. Ez az állítás azt mondja ki, hogy a Magyarországon élő, nem magyar családnevet viselő egyének figyelmen kívül hagyják a nemzeti érdekeket, sőt megsértik azokat. Ebben az értelemben pedig saját hazájuk ellenében cselekszenek, hiszen idegen családnevük megtartásával a nemzeti egység létrehozását és így a nemzet felemelkedését akadályozzák meg.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a családnévnek e két nemzetpolitikai funkcióval való felruházása révén a 19. századi magyar nacionalizmus – a névmagyarosítási propagandaszövegek szerzői által állítottakkal, vagy legalábbis sugallottakkal ellentétben – egy teljes mértékben képzelt, mesterségesen létrehozott összefüggést állított fel a családnév és a nemzeti identitás között. Hogy ez az összefüggés valóban távol van attól, hogy eleve elrendelt, természetes és szükségszerű igazságnak tekintsük, és sokkal inkább pusztán egy ideológiai konstrukció terméke, azt egyértelműen mutatja a napjainkban Európa-szerte létező nacionalizmusok példája is.

Ezek az ideológiák ugyanis többnyire máig is messzemenően a herderi „egy nemzet – egy nyelv” ideálját követik ugyan, a családnevek vonatkozásában azonban – a földrajzi nevekkel ellentétben – a „cuius regio, eius nomen” elvének alkalmazásától alapvetően távol tartják magukat. Az a körül-mény pedig, hogy a családnév identitáshordozó funkciója egy ideológia mentén, mesterségesen létrehozott, konstruált funkció, arra hívja fel a figyelmet, hogy maga a nemzet is, amelynek alapját minden esetben éppen ezek az ideológiák által kinevezett tartalmak – mint például nyelv, kultúra, állam, név – képezik, egy mesterségesen létrehozott ideológiai konstrukciót testesít meg.

A szóban forgó, (nyelvi) nacionalizmustól átitatott névideológia uralkodóvá válása a 19. századi Magyarország polgárosodó társadalmán belüli hierarchikus viszonyokra nézve is fontos következményekkel járt. Az idegen eredetű, illetve nem magyarnak tartott családnevek egy csapásra stigmává lettek, amennyiben a magukat a magyar nemzeti érdekek egyedüli képviselőjévé kinevező, magyar családnevet viselő (de legalábbis azok viselésének szükségességét hirdető és/vagy azt támogató) társadalmi csoportok nemzetellenessé, a nemzeti egység kerékkötőivé nyilvánították őket. A családnévhasználat mentén így egy addig nem létező társadalmi csoporthatár és egy csoportközi konfliktus jött létre: a hatalom egyértelműen a magyar(nak tartott) családnevet viselők – sok helyütt akár számszerű kisebbségben levő – csoportja kezében volt a nem magyar családnevet viselő közösségek rovására."