Gondolat Kiadó

Megjelent!

Arató Krisztina-Koller Boglárka: Európa utazása

Az európai integráció története a hazai felsőoktatásban igen széles körben oktatott tantárgy. Ennek ellenére a magyar piacon nehéz a kurzus tematikájának megfelelő tankönyvet találni. Ezt a hiányt igyekszik pótolni a kötet, mely az Európai Unióról szóló szakkönyvek száraz, csupán tényközlő megközelítésével szemben úgy ismerteti meg a hallgatókkal az európai egységgondolat eredetét és az integráció történetének egyes lépcsőfokait, hogy azt tágabb szemszögből vizsgálja.

Ennek megfelelően a szerzők a könyv elején külön fejezetben tárgyalják az Európa-értelmezéseket, az egységgondolat eszmetörténetét, valamint a különböző integrációelméleti iskolák irányzatait. A könyv szerkezetét illetően is eltér a magyar nyelvű európai uniós szakirodalom által használt gyakorlattól. A fejezeteken kívül keretbe foglalt kisebb összefoglalók, illusztrációk is találhatók a szöveg mellett, melyek egy-egy témához kapcsolódva érdekességeket és kitekintéseket tartalmaznak. Ezenkívül a szerzők számos, eredeti forrásokból származó idézetekkel, fényképekkel és ábrákkal teszik színesebbé és könnyebben tanulhatóvá a könyvet.

RÉSZLET

"8.2. Nagyot álmodtak – nehézségek a kilencvenes években

Lehet, hogy túl korai volt, még az Európai Unió létrehozása, lehet, hogy a tagállamok döntéshozói álmodtak túl nagyot, és fogalmaztak meg ambiciózus, de már a születésük pillanatában nehezen teljesíthető célokat, utólag nehéz megmondani. A szerződés hatálybalépést követően azonban néhány olyan év következett, amelyben a tagállamok számos nehézséggel találták szembe magukat. A GMU második szakaszának az elindítását már a ratifi kációs folyamat alatt elkezdődött és az 1993-as évben is tartó európai valutaválság veszélyeztette.

A hetvenes évek végén létrehozott EMS-t gyakorlatilag a megsemmisülés fenyegette. A német újraegyesítés költségeinek a fi nanszírozásához Németország magas alapkamaton vont be forrásokat, amely a német márka felértékelődéséhez és a dollár leértékelődéséhez vezetett. 1992-ban a brit font és az olasz líra is kilépett az ERM-ből, és a tagállami valutákat sorra leértékelték. Egy ideig úgy tűnt, hogy a francia frank is kilép az árfolyam-mechanizmusból, amely az EMS végét jelentette volna, ezt azonban a németek segítsége miatt sikerült elkerülni. A valutaválság következtében a tagállamok az EMS árfolyam-lebegtetési sávját 1993-ban az eddigi ±2,5%-ról ±15%-ra tolták ki, amely gyakorlatilag szabad lebegtetést biztosított a tagállamoknak, és jelentős visszalépés volt az eredetileg kialakított struktúrához képest. A tagállamok a fenti körülmények ellenére elkötelezték magukat amellett, hogy 1994-ben elindítják a GMU második szakaszát.

A konvergenciakritériumok betartása azonban szinte valamennyi tagállamban nehézséget okozott. Görögország, Spanyolország, Olaszország és Portugália számára mind a négy konvergenciakritérium betartása problémás volt, de majdnem az összes többi tagállam küszködött a konvergenciakritériumok teljesítéséért. Luxemburg volt az egyetlen tagállam, amely mind a négy kritériumot teljesítette. Németország, amely annak idején síkra szállt a szigorú konvergenciakritériumokért, maga sem teljesítette a defi citkritériumot. Az is paradoxonként értelmezhető, hogy a GMU-ból kimaradó Dániateljesítette volna azokat. A nehézségek miatt a tagállamok szerették volna a harmadik szakasz beindítását halasztani, erre azonban csak a szerződés módosítása adott volna lehetőséget, amely a folyamatban levő ratifi kációs nehézségek láttán senkinek sem lett volna érdeke. Így a tagállamok inkább a kritériumok áldozatok árán történő megvalósítása mellett döntöttek.

A GMU 1994-től 1999-ig tartó második szakasza tulajdonképpen arról szólt, hogy a tagállamok megszorító intézkedések árán hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy
a képesek legyenek a maastrichti kritériumoknak megfelelni, melynek következtében a tagállamok gazdaságai is közelebb kerültek egymáshoz. Ennek ellenére nyitott kérdés maradt, hogy mely tagállamok tudnak majd a GMU harmadik szakaszában is részt venni. Az Európai Monetáris Intézet a tervek szerint felállt, elnöke a magyar származású belga közgazdász Alexandre Lamfalussy lett, akinek jelentős szerepe volt a tagállamok jegybanki tevékenységének az összehangolásában, és így a GMU harmadik szakaszának az előkészítésében. Az évtized derekán született döntés arról, hogy a közös valuta neve euró lesz.

Az uniós polgárok bevonásával és a legnagyobb nyilvánosság előtt folyt az euró bankjegyek és érmék tervezése. A közös pénz, az euró kivitelezésében is végül a nemzeti és az uniós szimbolika együttesen jelent meg: az érmék egyik oldalán nemzeti, másik oldalán uniós mintázat szerepel. A tagállami hatáskör alá tartozó nemzeti gazdaságpolitikák összehangolásának és koordinációjának a feladatát továbbra is az ECOFIN Tanácsa látta el.62 A második szakasz megmutatta, hogy a tagállamok egy részénak a költségvetési fegyelem betartása gondot okoz, ezért 1997-ben létrehozták a Stabilitási és Növekedési Paktumot, amelynek feladata a tagállami költségvetési politikák szabályozása és végrehajtásának ellenőrzése. A harmadik szakaszt előkészítő munkálatok között az Európai Központi Bank felállítása és elnökének a személye körül bontakozott ki a legnagyobb vita a tagállamok között.

A tagállamok mintha elfelejtették volna, hogy az EKB függetlensége a GMU alapja – így az EKB-ban a nemzeti érdekek egyáltalán nem jelenhetnek meg –, vérre mentő vitákat folytattak arról, hogy ki legyen az EKB első elnöke. A németek, hollandok és a belgák jelölje az egykori holland pénzügyminiszter és jegybankelnök, Willem F. Duisenberg volt, míg a franciák a volt francia jegybankelnök, Jean-Claude Trichet-t szerették volna az EKB elnökének, annál is inkább, mert az EKB székhelye Frankfurtba került. Végül kompromisszumos megoldásként abban egyeztek meg, hogy Duisenberget félidőben váltja majd Trichet. Az Európai Központi Bank még 1998-ban felállt, és arról is döntés született, hogy mely tagállamok léphetnek tovább az EMU harmadik szakaszába. Egyedül Görögország nem teljesítette a  konvergenciakritériumokat, további három tagállam (Nagy-Britannia, Dánia, Svédország) pedig inkább a kívülmaradás mellett döntött."