Gondolat Kiadó

Annak apropójából, hogy hétfőn, december 14-én lesz Lieve Joris: A melankolikus forradalom könyvbemutatója, közlünk még részletet a könyvből, hogy a Nyájas Olvasók képben legyenek.

"Sokadszorra állok lobogó zászlók erdejében, ujjongó emberek között a zsúfolt Kossuth téren. Amott a parlament erkélyén Szűrös Mátyás, az országgyűlés elnöke kikiáltja a köztársaságot. A tömeg hatalmas fújolásban tör ki, amikor a Szovjetunióval való együttműködést említi, amikor viszont Amerikáról ejt szót, a közönség lelkesen tapsol. Aztán vigyázzállásban eléneklik a Himnuszt, néhányan sírnak. Ismerős arcokat keresek. Zsóka – mennyire örülnék, ha ma velem lenne!

A tömeg magával sodor az 1956-os események történelmi helyeire. Mint egy keresztúton, ahol minden egyes stációnál imádkoznak, újra és újra felhangzik a himnusz. „Isten áldd meg a magyart” – Kádár idején szinte tiltott dallam volt. Kádár orosz tankokkal érkezett Budapestre, szégyellte magát – ki volt Isten, és kik a magyarok ebben a történetben? A rádión éveken át csak a zenekari változatot lehetett hallani, csupán nemrég tértek vissza a szavak, melyeket egy ártatlan gyermekkórus énekelt.

Mindenütt kis zászlócskák lengenek az ablakokban. A tömeg azonban nem teljesen nyugodt. Amikor egy szirénázó mentőautó hajt el a közelben, mindenki ijedten néz körül. A volt Belügyminisztériumnál egy másodpercre megpillantom Konrádot. Régen ezen a napon kérlelhetetlenül meggumibotozták, most karba tett kézzel, szigorú arccal áll itt. Van érzéke a rítushoz.

A demonstrációt, ahogy Nagy Imre újratemetését is, a különböző ellenzéki pártok szervezték. Mindenki azt jósolja, hogy ez az utolsó közös munkájuk. A különbségek egyre nőnek, mostantól kezdve mindenki a saját útját járja.

Arra számítottam, hogy Kenedi János majd elkísér, de Rozihoz hasonlóan ő is inkább otthon maradt – most, hogy a megemlékezésből hivatalos ünnepség lett, nincs már szüksége rá. Ezenkívül ideje sincs, egy önéletrajzi esszén dolgozik, melyben fiatalkori ellenzéki éveit örökíti meg. Minden reggel fél ötkor botorkál oda írógépéhez, amikor a város még teljes sötétségbe burkolózik.

Alkonyatkor találkozunk. Még megpróbálom magammal csábítani a keresztút utolsó stációjára, a Kossuth térre, melynek hullámzó gyertyatengere magához vonz, de János határozottan a másik irányba húz.

– Tudok jobbat.

Azt hittem, az egész város a térre ment, de a hangulatosan kivilágított Váci utcában sokan még az utolsó bevásárlásaikat intézik felhúzott gallérral. János egyszer csak megáll egy üzlet előtt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

– Ezt nézd meg!

A kirakatban piros, fehér és zöld gombokból készült címer lóg. Kicsi, nagy, csillogó és matt gombok, gondosan felvarrva a címer alakú kartonpapírra: az üzlet sajátos hozzájárulása az október 23-i megemlékezéshez.

– Hihetetlen – sóhajt János –, hát ez a magyar nép.

Régen a hentesek sertészsírkockákból rakták ki Sztálin arcképét a kirakatban, emlékezik vissza. És kis, csillag alakú dobozok is forgalomban voltak, melyek apró zárral csukódtak. Ezt felkattintva Lenin arca bukkant elő, ártatlanul, mint egy kis angyal. Mostanában egyre nagyobb az ilyen relikviák iránti kereslet. Jánosnak volt egy bronzdarabkája az 1956-ban ledöntött Sztálin-szoborból, még akkoriban cserélte az iskolában amerikai rágógumiért. Éveken át hevert az íróasztalán érintetlenül, ám nemrég az Országos Széchényi Könyvtár kikérte egy 1956-ról szóló kiállítása számára.

János elvisz a kedvenc éttermébe, mely a Duna-parton található – egy keskeny, és nedves kis helyiség, mindig tele van halászokkal. János szereti az ilyen plebejus környezetet. A túloldalon jól látszik a Gellért-hegyen emelkedő szabadságszobor: a hosszú, leomló ruhában megformált nőalak, akinek harcos tartása egyértelművé teszi, hogy mindent elsöprő tűz ég benne. Annak idején Horthy kormányzó rendelte csatában elesett fia emlékére. Amikor a kommunisták hatalomra kerültek, a művész különösebb tiltakozása nélkül átvették, és felállították a hegyen. Halászasszonynak nevezték el, János állítja, hogy egy halat tart a kezében, pedig az egy pálmaág, szabad szemmel is jól látom.

Jánossal még nyáron találkoztam. Göndör hajú, törékeny negyvenes, szemüveglencséje mögött élénk kék szem ül, homlokába ránc vésődik. Volt, hogy kiültünk tetőtéri lakásának teraszára – este kellemes, finom szél fújt. Régen az állambiztonsági szolgálat a szemben lévő lakásból figyelte. Több mint egy éve kialudt benne a villany s azóta fel sem gyulladt.

Jánosnak mindig is összetett, mindenre kiterjedő elméletei voltak arról, hogyan is működik a magyar társadalom. Akkoriba túlságosan absztraktnak éreztem, ódzkodtam a teoretizálástól, tapasztalatokra volt szükségem, mindent a saját szememmel akartam látni.

Ám mióta visszatértem, jobban tudom értékelni Jánost. Lakása nyugvópontom lesz ebben az ideges városban. Miközben mindenki beleveti magát a politikába, János éppen hogy visszavonul. Szeretem azt a várost, amelyet ő mutat nekem, a kávézókat, ahol feketézők bonyolítják ügyeiket, a táncos lokálokat, ahol cigányasszonyok arabok asztalához ülnek, és ahol késő este rendszeres program a verekedés. Ez Budapest meleg, koszos belső fele, amelyet János akkor ismert meg, amikor Magyarország második gazdaságát kutatta.

Egész élete ebben a városban zajlik, a legtöbb embert régről ismeri. Ugyanabba az iskolába járt, mint Kőszeg és Krisztián. 1956 vége felé megvolt a saját tiltakozási módszerük, vadak voltak, lázadtak. Még emlékszik arra a pillanatra, amikor valaki felhívta a figyelmét egy fiatal, merészséggel és szervezőkészséggel megáldott egyetemistára, Demszky Gáborra, aki talán hasznára lehetne a mozgalomnak.

János 1968-ban került be az ellenzékbe, szamizdat-folyóiratokban publikált, lakásában pedig titokban illegális irodalmat árult. Voltak olyan vevők, akik abban a reményben, hogy a túloldali férfiak nem látják meg őket, hajnali fél ötkor érkeztek.

De János mindemellett élte a saját életét, soha nem lett tagja annak a kavargó földalatti családnak, melyhez Rozi és Gábor tartozott. Mostanában gyakran hívják olyanok, akik az elmúlt rendszerben kompromittálták magukat, most viszont csatlakozni akarnak valamelyik új mozgalomhoz, és szeretnék, ha segítene nekik. A fogadásokon, kiállításokon és más összejöveteleken kezét a válltáskáján nyugtatva mindig a szélen állva beszélget – készen arra, hogy bármelyik pillanatban távozzon. Egy igazi loner.

Ezt a többiek is érezték. 1981-ben, a Solidarność virágzása idején, a magyar ellenzékben az a balga remény ébredt, hogy a lengyel események Magyarországot is magukkal sodorják, és belátható időn belül új kormánynak kell alakulnia. Amikor összejöttek, tréfából elosztották maguk között a miniszteri posztokat. Az egyik ilyen este Jánosra pillantottak: „Te, és vele mi legyen?”. „Nagykövetet csinálunk belőle” – kiáltott fel valaki – „mert ha itt marad, sok bajunk lesz vele”. „Nem, nem” – vetette ellen valaki más – „ha János külföldre megy, garantáltan új ellenzéket szervez ellenünk, arra pedig nincs szükségünk!” „Akkor küldjük rögtön Szibériába!” – döntötte el egy harmadik.

János szívből nevet a pesti humor eme példáján, ám nem csak szórakoztatásból meséli el nekem ezt az anekdotát – a miniszteri posztok szétosztása ismét népszerű játék ellenzéki körökben.

Úgy látom, János könnyebben alkalmazkodik a megváltozott időkhöz, mint Gábor. Gábor az aktivisták csoportjához tartozott, János a mozgalom gondolkodóihoz, filozófusaihoz. Nem érez nosztalgiát illegális évei iránt. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódik, az az, hogy a barátai megváltoznak: Kőszeg régen vidám volt és cinikus, állandóan kávézókban ült, és soha nem rúgták ki, amiért nem ért be időben a munkahelyére – most meg úgy néz ki, mint valami megszállott. Mások szerények voltak, most viszont úgy viselkednek, mintha a világ sorsa az ő kezükben volna.

– Ha én lennék a köztársasági elnök – mondja nevetve János –, némelyiküket azonnal pszichiáterhez küldeném.

Némi csönd után komolyan folytatja:

– Lehet, hogy ez csak átmeneti periódus. De politikai ideáink húsz éven át a morálon alapultak, és ez most őrült tempóban szűnik meg. Először azon kellene gondolkodnunk, hogyan helyezhetnénk demokratikus alapokra a társadalmat, és csak utána a politikai karrieren. De pont az ellenkezője történik.

A második világháború előtt a magyar kommunistáknak is volt moráljuk, mondja, ám amikor Sztálin hatalomra került, belátták, hogy semmi szükség rá.

– Egy politikusnak hazudnia kell. Az ellenzékkel ugyanez a helyzet."