Gondolat Kiadó

Georg Simmel: A társadalmi differenciálódásról

Weiss János

Túl a nihilizmuson?
(Kísérlet Georg Simmel A társadalmi differenciálódásról című könyvének értelmezésére)*

Hans Joas szerint a német szociológia a XIX. század utolsó évtizedeiben elsősorban a nietzschei nihilizmussal vívott küzdelemből született meg. A kiinduló tapasztalat a Nietzsche által leírt értékválság volt: „Mondjuk csak ki az új követelést: szükségünk van a morális értékek kritikájára, először is ezeknek az értékeknek az értékét is meg kell kérdőjeleznünk – és ehhez azon feltételek és körülmények ismeretére van szükség, amelyekből kinőttek, amelyek közepette fejlődtek és eltolódtak […].” Nietzsche ebben a passzusban (történelmi összehasonlításban) tulajdonképpen a modernségről beszél. Létezett egy hosszú-hosszú korszak, amikor az értékek még magától értetődőek voltak, az élet minden területét áthatották, ezzel szemben áll a mai kor, amelyben az értékek elvesztették érvényességüket.

A fenti idézet szembeszökő eleme az új követelés kifejezése. Ez a követelés – nagy valószínűséggel – a filozófussal (vagy a filozófusok közösségével) szemben fogalmazódik meg. Ebben az esetben nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a filozófus újra túl későn érkezik: az értékek már meginogtak, a filozófus feladata pedig az, hogy ezt a fejleményt az értékek értékének megkérdőjelezésével megismételje. A kritika így sajátos jelentéssel töltődik fel: a gondolat szférájában meg kell ismételnie a tradicionális társadalomnak a modern társadalomra való átmenetét.

Az alábbiakban ebből a perspektívából kiindulva szeretném értelmezni (és körbejárni) a fiatal Simmel meghatározó alkotását. Itt azonban a kép rögtön bonyolódik: a nietzschei diagnózis Simmelhez Tönnies Közösség és társadalom című korszakalkotó könyvén keresztül jutott el. (Az áthagyományozás részleteire és bonyodalmaira a tanulmány első részében fogok részletesen kitérni.) Kétségtelen, hogy Simmel mindent elkövetett Tönnies koncepciójának átfogó bírálata és a nihilizmus diagnózisának elrelativizálása érdekében. (Ezt tárgyalom a tanulmány második részébe tartozó alfejezetekben.) A nihilizmus következetes leküzdésének programja azonban nem járhatott maradéktalan sikerrel. Erre utalnak a mű recepciójában megjelenő (igaz, némileg megszelídített) nihilista tendenciák. Ilyen tendenciának tekintem a XX. századi történelemfilozófiák fejlődésellenes beállítottságát, a világ megismerhetőségének hanyatlására épülő weberi racionalitáselméletet és végül a szociálpszichológia szaktudománnyá válását. (E tendenciák áttekintése a harmadik rész témája lesz.)

I. Tönnies: közösség versus társadalom

Talán azt mondhatnánk, hogy amit Nietzsche kritikának nevezett, azt nevezi Tönnies szociológiának. És ezzel mintha már ki is jelöltük volna egy új diszciplína kereteit. Ez a megállapítás azonban némileg elsietett lenne. Nietzsche A morál genealógiájáról és Tönnies Közösség és társadalom című könyve ugyanis szinte egyszerre, 1887-ben jelent meg; Nietzsche közvetlen hatásáról így valószínűleg aligha beszélhetünk. Inkább arra kell gondolnunk, hogy ugyanaz a gondolat egyszerre két formában jelent meg. Ebben az esetben a feladat úgy fogalmazható meg, hogy a modernség létrejöttének ezt a két alakzatát kell körvonalaznunk. Nietzsche – mint láttuk – a morális értékek megingásáról beszél, a filozófia így az elbizonytalanodott értékek elméletévé válik; a szociológia viszont ezt a két összefüggést valóságos társadalmi szerveződések elveiként határozza meg.

A közösség elmélete Tönniesnél a születésen keresztül meghatározott életösszefüggésekre épül: az anya és a gyermek, a férfi és a nő, valamint a testvérek egymás közötti kapcsolatára. „Ha az egy törzsből származók minden egymás közötti viszonyában elképzelhető a közösség létrehozására irányuló tendencia és erő, vagy legalábbis ennek csírája, akkor ennek legerősebb, legfejlődőképesebb kezdetét az előbb említett három formában találhatjuk meg.” Ezzel szemben a társadalom „mesterséges képződmény”, habár Tönnies gondosan kerüli e kifejezés használatát. „A társadalom elmélete olyan emberek körével foglalkozik, akik […] békésen élnek és laknak egymás mellett. Nem állnak azonban lényegi kapcsolatban egymással, hanem inkább el vannak egymástól választva […]: az emberek minden kapcsolat ellenére egymástól elkülönülten élnek.” Az egyik oldalon állnak tehát az úgynevezett lényegi kapcsolatok, amelyek mindannyian a családból indulnak ki; vagy azt is mondhatnánk, hogy a közösség számára a családi viszonyok válnak lényegivé.

Tönnies közösség helyett néha törzsről is beszél; de mégsem egyszerűen a család kiterjesztéséről van szó, mert a családra jellemző bármelyik viszony meghatározóvá válhat. A társadalomból hiányoznak a „lényegi kapcsolatok”, vagyis a társadalom idegen emberek együttélése. Az egymással szembeni idegenségből következik az izoláció vagy a magány. „A társadalomban mindenki egyedül van, s állandó feszültség van közte és a többiek között.” Mind a közösségben, mind a társadalomban sajátos cselekvési módokról beszélhetünk: a közösség esetében a cselekedetek egy „a priori és szükségszerű módon meglévő egységből” vezethetők le, a cselekedetek szubjektumát így a mindenkori közösség alkotja, a cselekedetek célja pedig a közösség reprodukciója.

A társadalom esetében a cselekvés szubjektumai az egyes emberek, a kérdés csak az, hogyan lehetséges köztük bármiféle érintkezés. Az egymás számára idegen emberek interakciójának paradigmatikus formája Tönnies szerint a csere. „Senki sem tesz semmit a másikért, senki sem juttat vagy ad valamit a másik embernek, hacsak nem valamilyen ellenszolgáltatás fejében, amelyet legalábbis hasonlóan értékel, mint saját adományát.” Vagyis a közösség esetében a cselekedetek a szeretet, a társadalom esetében viszont a szerződéskötés mintáját követik. „A szeretetbéli és a közös nyelven artikulált közösségi viszonyok tehát […] a közösségi életformában adott »csírákból« kibontakozó megértésen és egyetértésen, nem pedig a »létrehozott egyezségeken« alapuló szerződéses viszonyokon épülnek fel.” A cselekvések mélyén azonban mindig valamiféle akarat helyezkedik el.

A közösségi cselekedet akaratát Tönnies lényegakaratnak nevezi; a lényegakarat szorosan kötődik a testi fejlődéshez és az ember ösztönvilágához. (Ezen belül Tönnies megkülönbözteti a vegetatív, az animális és a mentális szinteket.) Ezzel szemben áll a választóakarat, melynek tipikus megjelenési formája a csere. A cserében minden akarat valamilyen jobb tárgyhoz vagy dologhoz szeretne jutni. „Ha azonban mindenki osztja ezt az akaratot, akkor világos, hogy bár a dolog B szubjektum szemében jobb lehet, mint b dolog, és éppígy b dolog A szubjektum számára jobb lehet, mint a dolog; e viszonyokon kívül azonban sem a nem jobb b-nél, sem pedig b a-nál.” A választóakarat így mindenekelőtt a haszonra irányul, sőt ő maga definiálja hasznosságot. (Tönnies így teljesen egyetért Carl Mengerrel – a szubjektív értékelmélet megalapítójával –, aki a következőket írta: „A jószágminőség nem a javakhoz kapcsolódik, nem azok tulajdonsága, hanem számunkra az csupán olyan viszonyként mutatkozik, mely bizonyos dolgok és az ember között fennáll […].”)

Ha tehát A a jószággal, B b jószággal rendelkezik, és ugyanakkor A a b jószágot jobban becsüli, mint B, és B a jószágot jobban becsüli, mint A – akkor létrejöhet a csere. Tegyük fel, hogy ez a cserehálózat előbb-utóbb kiszélesedik: ekkor beszélhet Tönnies az értékek kiegyenlítéséről, és mondhatja azt, hogy az egyes termékek tulajdonképpen ugyanannyit érnek. Kézenfekvő persze az az ellenvetés, hogy így mindössze a csere egy különösen leegyszerűsített esetét sikerül bemutatni. Ez a magyarázat ugyanis még azt sem engedi meg, hogy a cserében az egyik jószág x mennyiségéért a másik y mennyiségét kapjuk.