Gondolat Kiadó

Szlucska János: „Pünkösdi királyság” - Az észak-erdélyi oktatásügy története 1940–1944

Észak-Erdély népiskolái

„Kevés hivatal van és lehet olyan, melyben a férfias munkásság, akarat, többet s oly messze kihatólag használhasson hazájának, mint a népiskola!”

(Wesselényi Miklós)

A bécsi döntés után az Erdélyi Szemlében a következő sorok jelentek meg: „Hát eljött végre ez is… Amiért annyi és annyi millió magyar vágyakozott huszonkét éven át, amiért huszonkét év óta minden áldott reggel, minden áldott este millió és millió magyar szív, magyar száj imádkozott, amiért kétmilliónyi erdélyi magyar úgy, de úgy megszenvedett… Hát eljött végre ez is. Élő valóság lett.”

Az erdélyi magyarság megváltóként üdvözölte a magyar honvédeket. Marosvásárhelyre például Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg parancsnoka vonult be. Székely ember volt, Parajd szülötte, a szászvárosi Kun-kollégium egykori diákja. A város szélén már diadalkapu várt rá, s lóhátról kellett válaszolnia a megható üdvözlő beszédekre. A diadalkaputól virágesőben folyt a csapatok útja a főtérre, ahol olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy az egész teret betöltötte.

Szeptember 17-én magánemberként ment Nagybaconba, hogy felkeresse a család ősi fészkét. Ott volt a falu apraja-nagyja, mindenki, aki tudomást szerzett érkezéséről. Még diadalkaput is állítottak a községháza elé. Minden arcon ott ragyogott a büszke öröm: székely ember az erdélyi magyar hadsereg vezetője!

Bálványosváralján ünneplőbe öltözött iskolás fiúk virágesőt hullattak a községbe elsőként érkező katonákra, akik szédülten és meghatottan állottak az önfeledt, mámoros öröm csodálatos hangulatában. A díszbe öltözött tanító háromszor is beszélni próbált, de a zsivajgás elnyelte hangját, s a lelkes éljenzés szakadatlanul zengett: Éljen a magyar hadsereg!

Zilah 1940. szeptember 8-án negyed óra alatt zászlódíszt öltött, Isten tudja, honnan is sikerült ennyi magyar lobogót előteremteni. Gazda ezredes azonnal eltűnt a rokoni karok ölelésében. A város főterén álltak az ősi Wesselényi-kollégium diákjai, büszkén emelve magasra a lobogót, melyet 22 éven át rejtegettek. Magyarruhás lányok szórták a virágot a magyar vitézekre. Megilletődve az ünnepi napok fenségétől. Pedig nem is tudták, mit is jelent magyarnak lenni. Újra magyarnak lenni! Itt-ott öreg, könnyes szemek. Ők érezték igazán a nap súlyát.

De a magyar csapatok bevonulása az iskolás gyermekek tudatában is mély nyomot hagyott. Ezt bizonyítja a következő eset is: Hunor és Magor mondájának összefoglalásakor megkérdezte a tanító, hogy honnan is jöttek ide tehát a magyarok? Amire az egyik fiú felpattant és kivágta: „Tanító bácsi kérem, az anyaországból!”

Hogy milyen helyzetben találta az anyaország Észak-Erdélyben a magyar anyanyelvű gyermekek oktatását, azt jól érzékelteti Balogh Edgár, aki a bécsi döntés után tanítóként működött Kalotaszentkirályon: „Petőfi-verseket másolgatok az ötödikesek számára. Most járnak először magyar iskolába, s mindegyikük bolondja a szavalásnak. Nem is értem, milyen érzéssel erőltette őket az idegen nyelv kalodájába a román tanító. Olyan természetesen buggyant most belőlük a magyar beszéd, mintha megannyi tavaszi forrás fakadt volna. Igaz, a szókincsük más, mint a már magyarul iskolázottaké. Az első órán tollbamondott Jókai-elbeszélésben, no meg az én városias beszédemben négy olyan szó is akadt, melyet külön meg kellett magyaráznom. Az „udvariasság”, „egykedvű”, „bizalmas” és „alföldi” kifejezéseket a gyerekek vagy nem is ismerték vagy legalábbis másként értelmezték, mint a köznyelv és az irodalom. Az egyik pufók fiúcska szerint pl. udvariasság: az a sok minden, ami kint az udvaron áll.”

Az erdélyi magyarság oktatásának tragédiáját legjobban a számadatok tükrözik: a bécsi döntés előtti utolsó tanévben a Székelyföld színmagyar megyéi közül Csíkban 4,9%, Udvarhely megyében 1,5%, Háromszéken 0% volt a magyar tannyelvű elemik aránya (ld. 4., 5., 12. táblázatot, jól szemlélteti a népiskolák hiányát az 1. és a 2. térkép). Sokakban vált ki megdöbbenést a „numerus clausus”, amely rövid ideig a zsidók számára népesedési számarányuknak megfelelően engedélyezte a felsőfokú oktatásban való részvételt. De akkor hogyan értékelhetjük azt a román politikát, amelyik az alsó fokú oktatás terén csökkentette a magyarság számarányához képest iskoláik számát századrészre?!

A gyermekek azonban ilyen körülmények között is megőrizték magyarságukat. Amikor megkérdezték tőlük, hogy tudják-e a Himnuszt, igennel feleltek. Azt már nem merték megmondani, hogy hol tanulták, kitől tanulták. Otthon tanulták valamennyien, édesapjuktól, édesanyjuktól vagy öreg szüleiktől. A gyermekek nemzeti öntudatukban nemcsak felvették a versenyt a dunántúli vagy a tiszaháti magyar gyermekekkel, hanem azokat magasan túl is szárnyalták.

Az anyaország közben már meg is hozta első áldozatát. A Magyar Nemzet vasárnapi száma közölte Balogh Edgár Gyermekeké a szó címmel írott levelét. Volt ennek a levélnek egy váratlan következménye. Egy könyvcsomag. Az anyaországi olvasók felfigyeltek arra, hogy Kalotaszentkirályon nincsen könyvtár. Különösen a gyomai Kner-nyomda tett ki magáért, egész sorozatokat küldött. Az adománnyal meg lehetett vetni az iskolai téka alapját.

A bécsi döntés után a legfontosabb feladat a magyar tannyelvű iskolák számának növelése volt. A legnagyobb múltjuk az egyházi iskoláknak volt. Trianon után rendkívüli csapás érte az erdélyi művelt magyar középosztályt. Éppen a magas állású, kiváló tisztviselők és értelmiségi kitűnőségek ezrei hagyták el szülőföldjüket. A helyükön fájdalmas és betöltetlen űr maradt. A magyar intelligenciát 1940-ben az ősi magyar egyházak lelkészei, tanárai, tanítói és tisztviselői alkották, ezekbe a nagy múltú, megszentelt várakba menekült a magyar szellem, műveltség, tudomány, irodalom kis serege. Ez a kis számú réteg, amilyen nagy nemzetfenntartó és nevelő munkát végzett, éppen olyan súlyos anyagi helyzetben gyötrődött, sokszor bizony a nyomor szélén. És mégis nemcsak művelője volt a magyar kultúrának, hanem áldozója is, a társadalom minden szellemi és karitatív intézményének szinte kizárólagos teherviselője.

Romániában az 1928. április 22-ei kultusztörvény az evangélikus, református, katolikus, unitárius egyházakat történelmi egyházaknak ismerte el. Az erdélyi egyházak közül legkorábban a katolikus egyház jött létre. Az államalapítás korára visszanyúló erdélyi egyházmegye egész területe román uralom alá került az első világháborút követően. 1930. június 5-e után kapta a gyulafehérvári egyházmegye elnevezést, miután az apostoli konstitúció kijelölte a határokat. Püspökségéről 1938 májusában mondott le Majláth Gusztáv Károly. Utóda Vorbuchner Adolf lett. Korai halála után XI. Pius pápa Márton Áront nevezte ki, s 1939. február 12-én tartották a püspöki szentelést.

A csíkszentdomokosi székely családban született Márton Áron a csíksomlyói katolikus gimnázium növendéke volt. Az első világháborúban az olasz fronton harcolt, három sebesülést szerezve. Ezután a marosvásárhelyi katolikus gimnáziumban működött hittanárként. Ady Endre költészetét népszerűsítette, irodalmi esteket szervezett, beoltotta tanítványaiba a már Széchenyi által követelt önvizsgálatot és önművelést. Eredményes pedagógiai működése Erdély szerte közismertté vált. 1932-től 1938-ig a kolozsvári egyetem katolikus lelkésze volt. 1933-ban a gyergyóalfalusi tanfolyamot, 1935–36-ban a marosvásárhelyi tanfolyamot szervezte papok, tanítók, tanárok és kántorok számára a népművelői munka gyakorlati kivitelezése érdekében. 1933-ban alapította György Lajos egyetemi tanárral az Erdélyi Iskola című folyóiratot.