Gondolat Kiadó

Beney Zsuzsa: NAPLÓ, ELŐTTE ÉS UTÁNA - RONTÁS

Két regény

Az életműkiadás újabb kötete a szerző életében megjelent két regényét tartalmazza. A Rontás (1974) két asszony és egy férfi története, melyet az egyik asszony elbeszéléséből ismerünk meg. A regény páratlan erővel ábrázolja a két nő ellentmondásos viszonyát, és félelmetes pontossággal mutatja be a történet elbeszélőjében zajló lelki folyamatokat. A Napló, előtte és utána (1987) hősnője Hanna, akiről váratlanul kiderül: halálos beteg. A közeli halál tudata azonban nem az élettől való fokozatos eltávolodást, hanem éppen ellenkezőleg, az élethez való szenvedélyes ragaszkodást váltja ki belőle egy új szerelem által.

RÉSZLET

RONTÁS

Sokáig azt hittem, hogy tönkreteszi az életemet – hogy belehalok, beleôrülök, öngyilkos leszek; tehetetlenség, lelkiismeret- furdalás és lázadás hajtott, a sorsom és ôellene – bármennyire is tudtam, hogy igaza van. Éppen úgy tudtam azt is, hogy nincs igaza. Csakhogy, ha két-három napig nem jelentkezett, ha nem szólalt meg a telefon rejtélyes hallgatásaival, nem láttam a lakásom – a lakásunk – körül járni, álldogálni – ha nem éreztem jelenlétét magam körül, már nyugtalanná lettem. Ôt is féltettem: rémeket láttam. Attól szorongtam, hogy megbetegedett; a halálát életem legnagyobb tragédiájának tartottam volna – minden elôzônél nagyobbnak. Persze, lehet, hogy azért, mert ez most volt, azok pedig már elsüllyedtek a múltban: a lelkiismeret- furdalás tûzhányóit, nem kevés földdel, sziklával – szinte a mozdulatlanságig nehézzé téve magamat, a sorsomat: minden mozgást, érzést betemetve, elföldeltem; ez a bûn még elôttem állt.

Hívott. A bûn-e? Ha ma, mindezek után ôszinte akarok lenni magamhoz, be kell látnom, hogy nem a bûn és nem is a bûntudat kényszere hívott, és nemcsak a kényszerû helyzet kapcsolt össze bennünket, mint a mérleghinta két szárát: egyikünk emelkedése feltétlenül a másik bukását jelentette – mindennél jobban a kapcsolat vágya hajtott hozzá.

Volt egy idô, amikor ez a gyilkos-furcsa kapcsolat volt életem értelme – talán fenntartója is. Ez a nô, aki halálos ellenségének tartott – s akinek a saját szempontjából teljesen igaza is volt: nekem az anyát, a nôvért jelentette. Beleéltem magam a lényébe, és így egyszerre minden lett: feleség, szeretô, anya; a férje szemével láttam: kalandos kedves fiatal lány; gyermekeiével: gyermekeiért élô matriarcha.

Szenvedélye – mely most nagyrészt ellenem irányult – lenyûgözött; az, amit bízvást gonoszságnak és ízléstelenségnek tarthatnánk, elôttem fenséges pátosszá nôtt. Elôször az ô példáján értettem meg azt, hogy az igazán fontos célért nem válogat az ember; hogy az, amit én belátásnak, méltányosságnak – lelkiismeretnek – neveztem, nem egyéb gyávaságnál. Ennek a nônek – diadalában és bukásában is – volt sorsa; tudta vállalni, játszani; e szélsodorta, magányos végzetnek új meg új szerepeit vette magára – oly ösztönösen, mint a nagy színésznôk. Ezt irigyeltem tôle: szerepének természetes elfogadását: a szavaknál sokkalta mélyebb intelligenciát, ahogyan a nagy színjátékokban – hiszen élete szakadatlan színház volt – mindig tökéletesen: mert mindig teljesen alakított.

Azt irigyeltem tôle, hogy betöltötte önmagát, hajától – amelyet korához nem illôen, de a konvenciókat megvetô bátorsággal fésült – a cipôjéig – hanyagul, oda sem figyelve, de mondhatatlan méltósággal, mintha önmaga szobrát hordaná. Elválaszthatatlanul hömpölyögtek benne a hajnalok és az éjszakák; talán kevesebb árnyalatot látott meg a színekben, mint én láttam; talán kevésbé különítette el a hangokat zenében és természetben; de meghallotta azt, amit én soha: a teljes kórust. Félreérthette; de élte! Hogyisne csodáltam volna! És hogyne vágyódtam volna a sorsában lenni, a sorsához kapcsolódni; árnyának, nem ismert tudatának!

A férje – akivel már hónapok – csaknem egy év óta – szerettük egymást, a boldogságot és a megnyugvást jelentette. Még így is: a felesége teremtette körülmények sem zavarták meg harmóniánkat: mélyebb volt az mindannál, ami körülöttünk történt. Úgy-ahogy a lelkiismeretemet is megnyugtattam: többet is áldoztak már a szerelemért, nem ez lett volna az elsô házasság, amely tíz, húsz vagy negyven év után fölbomlik; s nyilvánvaló, hogy az én személyem soha, senki jó házasságát fel nem robbanthatta volna.

A bomlás kettôjük között mélyen és régen indult meg, talán már elsô találkozásuk derûs égboltján meglebbent egy baljós, sötét felhôszegély. Lehet, hogy rejtelmes, hatalmas madár rejtôzött észrevétlenül a zirci parkban, és az ô megzavart csendjében erdôk, mezôk szelleme támadt fel, és kezdett zúgni. Végzetszerû és természetszerû volt a sorsuk, mint a szél, amely lapjával csúszik és csikorog a föld pályáját az égtôl elválasztó keskeny résben; mint a tûzhányók mormogása; mint éjjel a föld. A fiú az asszonyban megtalálta az anyát: nemcsak a személyeset, a hiányzót, a vágyottat: nemcsak annak megfelelôjét, aki volt is és nem is volt, aki újra és újra megvillantotta a gyengédség lehetôségét, és aki újra meg újra elzárta magát a keresô gyerek elôl – hanem a Földanyát is, a mesebelit, aki egyszerre adja, egy kezével adja és veszi a szabadságot és a kiszolgáltatottságot. Úgy láncolódott hozzá, mint az élet a földhöz; s ez a kapcsolat éppen annyira meghatározhatatlan, leírhatatlan volt, mint a létezés maga.