Gondolat Kiadó

Siegfried Zielinski: Audiovíziók

RÉSZLET

BEVEZETÉS A MOZI ÉS A TELEVÍZIÓ TÖRTÉNETÉNEK VÉGÉN

Prolegomena az audiovízió archeológiájához

A kinematográfia feltalálása a 19. század utolsó évtizedében olyan technikai, kulturális és társadalmi folyamatok kifejezõdése és mediális enyészpontja volt, melyeket közhelyszerûen iparosodásnak szokás nevezni. A celluloidszalagon sorakozó fotóknak az emberi érzékelést becsapó, ritmikus kivetítésében, a legintimebb környezetet biztosító nyilvános terek névtelenségében az iparosításnak alávetett szubjektum nyilvánvalóan megtalálta kommunikációs igényeinek megfelelõ kielégítését. A gõzgép, a gépesítés, a vasút és végül a villamosság évszázadától felajzott ember érzéki változatosság, szórakozás, elvágyódás, egyszersmind lelki épülés és iránymutatás iránti vágyának kielégítését optikailag és akusztikailag megjelenített, reprodukálható álomvilágok szolgálták.

Az ilyen szintû audiovíziós elõadások átalakítására valójában már azelõtt folytak elméleti munkák – jóllehet kezdetben még nem célirányosan –, hogy zajosan és villódzva beindultak, majd ténylegesen intézményesültek volna az elsõ celluloidvetítõk. Húsz évvel az elsõ párizsi, berlini, londoni és New York-i kinematográfiai bemutatók elõtt már terveztek „Látó Gépeket”1, modelleket egy olyan médiumhoz, amelynél a vizuális reprodukciók elõállítása és ezek szemlélése idõben gyakorlatilag egybeesik, még akkor is, ha az adó és vevõ térben egymástól távol helyezkedik el. A kommunikációs technika használóinak pozíciója tekintetében a távírás, illetve a távbeszélés szolgált elõképként. Nekik maguknak kellett készüléktulajdonosokká válniuk.

„Úgy hiszem, a televízió segítségére lesz a filmkészítõknek. Ma egy évre van szükség arra, hogy egy film minden filmszínházba eljusson. A televízió jóvoltából ugyanez a film egyetlen este egyszerre mindenhol elõadható. A távközvetítésbe bekerült filmek elõállításához egy évre, terjesztéséhez egy estére lesz szükség.” Samuel Goldwyn (MGM Pictures), 1935, idézi: O. Blemmec: Gedanken über das Fernsehen, 287.

Televízió a londoni Radiolympia elnevezésû vásáron 1936-ban: Ekco Scophony Model 202 (ára 100 font)

A 20. század elsõ három évtizedében e táv-látást a föld különbözõ országaiban a villamosság segítségével továbbfejlesztették, és néhol egyenest tömegmédiumként vezették be – felhasználási lehetõségeit egyelõre függõben hagyva, valahol félúton a nyilvános és a privát, a mozi és a rádió között, Németországban például filmrádióként (Filmfunk) vagy távmoziként (Fernkino). Ami a technológiai fordulatra általánosan jellemzõ volt – az átmenet a mechanikus reprodukcióból az elektronikus reprodukcióba –, az leglátványosabban a kommunikációs viszonyokban ment végbe. A második világháború után a család magánéletének televizuális szoba-médiuma hamarosan az illúzióitól teljességgel megfosztott modernitás (tömeg)kommunikációs enyészpontjává lett. A fasizmus által megszállt és pervertált nyilvános térrõl szerzett tapasztalatok után mindez az otthon intimitásába való visszavonulás kísérõjelensége és eredménye volt, párhuzamosan azzal az átfogó individuális mobilizálódással, amely a személygépkocsi révén az egyént géptulajdonossá és -használóvá tette.

A bútordarab – ami nem más mint az egyre növekvõ képernyõvel rendelkezõ elektroncsõ, amelyben rendezett és rendezetlenül hagyott világszilánkok irdatlan tempóban, pontról pontra állnak össze képpé, hogy közvetlenül megszemlélésük után ismét elillanjanak – vetítõfelületté és az alvóvárosok, bérlakások vagy saját otthonuk foglyaként, magánéletüket a fejlett kapitalizmus áruparadicsomában élõ emberek kommunikációs vágyának középpontjává vált. Ez a televizuális folyamat legkésõbb a hetvenes évek közepére érte el csúcspontját. A technikai úton közvetített hang- és képvilágok elõállítása, terjesztése és használata azóta ismét mélyreható átalakulási folyamaton ment keresztül.

A film belépett a végtelen elektronikus re-produkálhatóság és értékesíthetõség korszakába. A mozi pedig – ipari szemszögbõl – az évente készülõ nagyjából egy tucat nemzetközi megaprodukciót állandó mozgásban tartó promóciós gépezetté degradálódott. Ezek a filmek olyan ipari és bankkonzorciumok szórakoztatásért felelõs ágazatainak gyáraiból kerültek ki, mint az American Express, a Coca-Cola, a General Electric, a Gulf & Western, a Matsushita, a Sony, vagy olyan újdonsült uralkodói családokéból mint amilyen a Berlusconi, a Bertelsmann, a Kirch, a Murdoch vagy a Turner. Audiovizuális értékesítési érdekeik a lehetõ legkisebb ráfordítással mûködtethetõ, az egész világot behálózó forgalmazásra irányulnak, például globális mûholdhálózat formájában, melyen keresztül közvetlen fizetés ellenében milliószámra juttatnak el filmeket a háztartásokba vagy az intim nyilvánosság új filmszínházaiba.

A hagyományos tévékészülék egyrészt a vizuális reprodukció új technikáival ellátott, nagyobb képfelbontásra és gyorsabb képátvitelre képes, az akusztikus érzékelés lehetõségeinek bõvítésére alkalmas elektronikus házimozi felé közeledik, másrészt az egyre inkább elmagányosodó egyén bárhol aktiválható kísérõberendezésévé alakul át. Csereügyletek lebonyolításának otthonos központjává válik, de használható akár elektronikus partnerválasztásra is. A monitor elõtt – kivált, ha személyi számítógép-rendszer részévé válik – ismét csak összemosódik munka- és szabadidõ. Az új hálózatok, akárcsak az audiovíziós hálózat végpontjait alkotó készülékek, nemcsak bármely fikció és ismeret terjesztésére alkalmasak, hanem egyszersmind „párbeszédképesek” is, ami annyit jelent, hogy számos munkafolyamat interakciójára is használhatók.