.jpg)
Az új szuperhatalom kihívása Amerika és a világ számára
RÉSZLET
4. A JETSON-CSALÁD PEKINGBEN
Kína városai ma az ország gazdasági dinamizmusának motorjai. A nagyvárosok mindenütt a világon versengenek egymással a presztízsért, a munkahelyekért és a politikai nyomásgyakorlás lehetőségéért, Kínában azonban ez a városok közti verseny vérre megy. Sok százmillió állampolgár sorsa forog kockán, akik követelik, hogy amilyen hamar csak lehet, kormányuk rájuk is terjessze ki Kína új aranykorának jótéteményeit. Általános optimizmusuktól függetlenül a kínaiak tudják, hogy az ország erein átrobogó pénzt egy szemvillanás alatt elnyelhetik a hátsó kertek, a matracok vagy a külföldi bankszámlák. A gazdasági bizonytalanság vagy a politikai válság bármely előérzete mindenki számára hamar véget vethet a jelenlegi jólétnek. A kínaiak gyakran mondják, hogy náluk a takarékosságra való hajlam kulturális adottság, mint ahogyan az is, hogy mindig van vészforgatókönyvük, mert csak egy dolog biztos: a bizonytalanság, amely előbb-utóbb bekövetkezik valahol – így azután Kína állampolgárainak megtakarítási rátája a legmagasabb a világon.
Átlagosan a jövedelmük negyven százalékát teszik félre. Más szóval Kína kifelé mutatkozó optimizmusa, készsége az építésre, mégpedig nagyban, egyben szorongásának is függvénye. Lehet, hogy Kína örök, de ettől a lehetőségek birodalma– a jóké éppúgy, mint a rosszaké – csak annál tágabb. Kína létfontosságú Kelet városai számára, amelyeket oly sokáig kötött gúzsba a központi kormány, a nyüzsgő roham, hogy felépüljön a kritikus tömeg, most azonnal, amíg jól mennek a dolgok, a legjobb biztosítás a jövőre nézve. És a legjobb, ha ezt a biztosítást még ma megkötik.
Mielőtt a kommunisták hatalomra kerültek volna, a kínai ipar 90 százalékának a keleti part menti nagyvárosi központok adtak otthont. Az 1930-as években az északkelet-kínai Mandzsuriába érkező japán befektetések Shenyang városát (amelyet ekkor Mukdennek hívtak) szintén jelentős ipari központtá tették. Még a japánok is, akiket hódítókként átkoztak a kegyetlenségükért, úgy látták, hogy Kína a legjobb iparágaik számára is alkalmas hely. Még mai mércével mérve is rendkívül agresszívan ruháztak be az országba. Vállalkozásaik a jól ismert okokból tódultak a régió felé – az alacsony bérű munkaerő és a nagy piacok kísértése miatt – de azért is, hogy kiaknázzák a természeti erőforrásokat, amelyekben maga Japán szűkölködött.
Miután Kínában átvette a hatalmat a kommunista kormány, a kínai városok gazdasági jelentősége és vonzerejük a világ beruházói számára nem számított többé. A főszerep a stratégiai és politikai megfontolásoké lett. Mao számára ez azt jelentette, hogy le kell bontani az ország ipari centrumait, és szétszórni őket az ország területén. A kommunista ipari fejlesztési tervek első forrásául Mao idejében az egykori mandzsúriai létesítmények szolgáltak. A japán ipari kartellek és más cégek által Kínába hozott gépsorokat és gyárakat ládákba csomagolták, és az újonnan kijelölt ipari központokba szállították, távol a parttól. Így kezdődött Kína nagyvárosi ipari hajtóerejének évtizedes, erőszakolt hibernálása.
Amikor Teng Hsziaoping alatt a kínai vezetés irányt váltott, a figyelem újból az egykor virágzó városok felé fordult. Lehet, hogy a kereskedelmi forradalmat parasztok indították, de a kínai kormány nagy lelkesedéssel és néha kivételes ügyességgel és hozzáértéssel támogatta a reformot a kiválasztott városi központokban. Az egyik példa arra, milyen erőket sikerült csatasorba állítani, a Társadalomtudományi Akadémia. Az akadémia, ez a lenyűgöző tudásközpont szorosan kötődik a városvezetés belső köreihez, ahol sok az egykori diákja. Ugyanakkor a világ legkiválóbb egyetemeinek és agyközpontjainak hálózatához is kapcsolódik. Nagy tekintélyű döntnöki szerepet játszik minden Kínával és az ország legnagyobb városával kapcsolatos információ dolgában. Sanghaj az akadémia segítségével vált azzá az alkotássá, amely Kínát a legjobb oldaláról mutatja be, amely az ország űrsiklója, világkiállítása és Mannhattanje egyszerre.
