Gondolat Kiadó

Robert B. Reich: Szuperkapitalizmus - Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása

RÉSZLET

Negyedik fejezet - A legyűrt demokrácia

Az amerikaiak, más demokráciák lakóihoz hasonlóan, kezdik elveszíteni hitüket a demokráciában. Mint könyvem elején megjegyeztem, harmincöt évvel ezelőtt az amerikaiak túlnyomó többsége úgy vélte, demokratikus kormányzatunk az egész nép javát szolgálja. Az azóta eltelt évtizedek folyamán azonban ez a közbizalom folyamatosan hanyatlott. A túlnyomó többség ma úgy véli, a kormányt néhány csak magára gondoló nagy érdekcsoport irányítja. Más demokráciákban végzett felmérések hasonló képet mutatnak: csökken a kormányba vetett bizalom és hit.1 Mi történt?

Mint említettem, egyik szokásos magyarázat sem meggyőző. Valószínűbb ok, Amerikában és kisebb, de jelentős mértékben másutt is, a pénz fokozódó szerepe a politikában – főleg a nagyvállalatoktól jövő pénzé.2 Mint majd kifejtem, ez a pénz a szuperkapitalizmus éppen azon vonásának mellékterméke, amely gazdasági diadalához vezet – fokozódik a fogyasztókért és befektetőkért folyó verseny a cégek között. Ez a verseny a politikára és áttevődött: a nagyvállalatok közpolitikai úton próbálnak versenyelőnyhöz jutni. Mindez azzal a fonák eredménnyel jár, hogy a demokrácia kevésbé képes reagálni az állampolgárok gondjaira.

1

Ami történt, azt nem nagyon lehet vitatni. A vállalati pénzek egyre nagyobb mérvű beáramlása Washingtonba és más fővárosokba: nyilvánvaló. A zavar inkább a körül van, hogy ez miért következett be. Fontos támpontot nyújthat, ha megnézzük, mikortól gyorsult fel a folyamat. A nagyvállalati pénzek beáramlása előtt Washington elég szegényes hely volt – John F. Kennedy szavaival „a déliek »hatékonyságát « az Észak bájával ötvöző város”.3 A belváros nagy része még az 1970-es évek közepén is, amikor a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság politikai megbízottjaként dolgoztam, meglehetősen lerobbant volt.

A lobbistát, aki minden áron ebédelni akart velem, kénytelen lettem volna a Pennsylvania Avenue túloldalán levő svábbogaras szendvicsbárba vinni, ami után az illetőnek valószínűleg soha többé nem akartam volna a szeme elé kerülni. Ám, mire az 1990-es években visszatértem Washingtonba, a város már megváltozott. A szendvicsbárok már régen eltűntek; a sugárutat felújított hotelek, remek éttermek és divatos bisztrók csillogó homlokzatai övezték. A káprázat Georgetowntól a Capitol Hillig terjedt – üvegből, krómból és lakkozott fából épült irodaépületek, jól felszerelt társasházak, portásokkal, akik ismerték minden lakó nevét és igényeit, hotelek márványpadlózatú, vastag szőnyeggel borított előcsarnokkal, amelyben halk zene szólt, a végén műkő-pulttal, éttermek vászonszalvétával, bőrbe kötött étlappal és ezüst étkészlettel, ahol egy steak 75, a francia csúcsborok 400 dollárt kóstáltak.

A Capitolium lábánál található Charlie Palmer Steak étterem tízezer palackos borpincével büszkélkedett. A George szállodához tartozó Bistro Bis kínálatában ropogósra sütött békacomb és Zingara-módra elkészített borjúmirigy is volt. A 19. utcában levő Palm drága fogásai még a legelcsigázottabb közszolgát is elkápráztatták. A pénz árama mindent felfújt, ami útjába került – nemcsak a szállodai és éttermi tarifákat, hanem a washingtoni ügyvédek, lobbisták és PR-szakemberek díjazását, az ingatlanárakat, még a környező járásokban a családi házak árát is. 2005-re Washington hét elővárosa a Statisztikai Hivatal szerint az egy főre jutó jövedelem tekintetében az első húsz közé került.4

A választott tisztségekre jelöltekhez áramló politikai természetű hozzájárulás az 1970-es évek után jelentősen növekedett. Ahogy gyorsult a pénz áramlása, a jelöltek mindegyike világosan tudta, mennyi pénz kerülhet kihívójához – ha csak a saját kampánykasszája nem volt akkora, hogy eleve elijessze kihívóit. Ennek nyomán azoknak a szenátoroknak és képviselőknek a figyelme, akik valamikor különösen szívükön viselték államuk vagy körzetük helyi érdekcsoportjainak „sokféleségét” – különösen azokat, amelyek országos szövetségekké szerveződtek –, egyre inkább a potenciális készpénzforrásokra összpontosult. Márpedig a politikai kampánypénzek legnagyobb forrása azoknál a nagyvállalati politikai akcióbizottságoknál (PACs), vállalati felső vezetőknél és nagyvállalati lobbistáknál lelhető fel, amelyek, illetve akik „csokorba kötik” a felső vezetőktől és üzlettársaiktól származó adományokat.

1 Az amerikai kormányban érvényesülő vállalati befolyás szakirodalma nagy, de egyenlőtlen színvonalú. Az utóbbi években általam olvasott leginkább gondolatébresztő könyvek közé tartozik William Greide The Soul of Capitalism (New York, 2003, Simon & Schuster) és Who Will Tell the People? The Betrayal of American Democracy (New York, 1992, Touchstone) című munkája. Továbbá Kevin Philips két könyve, az Arrogant Capital (Boston, 1994, Little Brown) és Wealth and Democracy (New York, 2002, Broadway). Igen tanulságos volt David Kay Johnson Perfectly Legal: The Covert Campaign to Rig Our Tax System to Benefit the Super Rich – and Cheat Everyone Else (New York, 2003, Portfolio/Penguin) című munkája is. Mielőtt a 2006-os időközi választások nyomán megfordult a trend, egy sor kutató vizsgálta az amerikai üzleti világ kérésére a republikánus befolyás növekedését. Ebből a szempontból különösen hasznosnak találtam a következőket: Adrian Wooldridge: The Right Nation: Why America is Different (London,2004, Allen Lane); E. J. Dionne, Jr.: They Only Looked Dead (New York, 1996, Simon & Schuster); Jacoc Hacker – Paul Pierson: Off Center: The Republican Revolution and the Erosion of American Democracy (New Haven, 2005, Yale University Press). Jelentős szakirodalom foglalkozik a politikára gyakorolt vállalati befolyással is. Lásd például Jeffrey Birnbaum: The Lobbyists: How Influence Peddlers Work Their Way in Washington (New York, 1992, Times Books) és Lee Drutman – Charlie Cray: The People’s Business: Controlling Corporations and Restoring Democracy (San Francisco, 2004, Barrett-Koehler). Néhány újabb keletű riportkönyv, az összesküvés-elméleti hajlam ellenére is érdekes és hasznos. Lásd például: Joel Bakan: The Corporation (New York, 2004, Free Press); Carl Boggs: The End of Politics: Corporate Power and the Decline of the Public Sphere (New York, 2000, Guilford); Charles Derber: Corporation Nation (New York, 1998, St. Martin’s); Jeff Gates: Democracy at Risk (Cambridge, Mass., 2000, Perseus); Mark Green: Selling Out: How Big Corporate Money Buys Elections, Rams Through Legislation, and Betrays Our Democracy (New York, 2002, HarperCollins); Noreena Hertz: The Silent Takeover: Global Capitalism and the Death of Democracy (New York, 2003, HarperBusiness); David Korten: The Post-Corporate World (San Francisco, 2004, Barrett-Koehler); Lawrence Mitchell: Corporate Irresponsibility (New Haven, 2001, Yale University Press); Greg Palast: The Best Democracy Money Can Buy (New York, 2003, Plume); David Sirota: Hostile Takeover: How Big Money and Corruption Conquered Our Government – and How We Take It Back (New York, 2006, Crown). A kormányba és a demokratikus folyamatba vetett bizalom csökkenésével foglalkozó kutatásokról lásd a Bevezetésben idézett forrásokat. Hasonló bizalomvesztésről sok más demokráciában lásd például Hans-Dieter Klingemann és Peter Fuchs (eds.): Citizens and the State (New York, 1995, Oxford University Press); Michael Adams – Mary Jane Lennon: Canadians, Too, Fault Their Political Institutions and Leaders. The Public Perspective, 3 (1992. szeptember– október), 19.; Susan Pharr: „Confidence in Government: Japan, előadás a Visions of Governance for the Twenty-first Century című konferencián, Bretton Woods, New Hampshire, 1996. július 29–augusztus 2.

2 Bár az 1907-es Tillman-törvény megtiltotta, hogy vállalatok közvetlen kampányadományokkal szolgáljanak, 1971-ben a Szövetségi Választási Kampány Törvény legálissá tette a vállalati politikai akcióbizottságokat. Az ezt követő kampányfinanszírozási reformok korlátozták az akcióbizottságok hatáskörét, viszont teremtettek egy kibúvót, amelyen korlátlan mennyiségben áramlottak a „lágy pénz” adományok az országos pártok állami és helyi fiókszervezeteihez. A 2002-ben hozott kétpárti kampányreform törvény (rendszerint mint a McCain–Feingold-törvényre hivatkoznak rá) bezárta ezt a kiskaput, viszont engedélyezte, hogy korlátlan mennyiségű pénz áramolhasson ahhoz az úgynevezett 527 csoporthoz, amely nem áll valamely jelölt vagy párt ellenőrzése alatt. Egyik ilyen reform sem korlátozta a vállalati felső vezetőket abban, hogy egyazon vállalat társvezetőitől eredő egyéni adományokat „csomagba kössenek”, vagy a vállalati lobbistákat, hogy egy egész iparág felső vezetőinek adományait egyesítsék, vagy bárki mást, hogy bármely más embercsoport adományait egyesítse.

3 Idézve in Washington. Encyclopedia Britannica online, http://www. britannica.com/eb/article-24527. 4 Lásd Kevin Phillips: Arrogant Capital (New York, 1994, Little Brown), 26–27, 32.