Gondolat Kiadó

Olvass bele! - Magyar táncfolklorisztikai szöveggyûjtemény II/A.

Szerkesztette Felföldi László és Karácsony Zoltán

A magyar táncfolklorisztika második világháború utáni sikertörténete elsôsorban a táncok formai elemzésének elméleti-módszertani kidolgozásához, publikálásához és nemzetközi elfogadtatásához fûzôdik. Az intézményes keretek között meginduló néptánckutatás számára néhány év gyûjtô munka után oly mennyiségû anyag állt rendelkezésére, melyre az ilyen jellegû kutatás nyugodtan támaszkodhatott. Bár a strukturális-morfológiai néptáncelemzés módszertana az elmúlt évtizedekben nem merevedett meg, alapjai ezen idôszak eredményeihez nyúlnak vissza. Olvasókönyvi sorozatunk II./B kötete e tanulmányokból nyújt egy csokorra valót, amelyek méltóképpen képviselik a magyar néptánckutatás szerkezeti elemezésének elméletét és gyakorlatát.

Várható megjelenés: 2010. május

RÉSZLET

LUGOSSY EMMA

A magyar népi táncok mozgáselemei és motivikája

A magyar népi táncok alapvető törvényszerűségei megnyilatkoznak más népek táncaiban is, így nyilván van közöttük több hasonlóság. Az egyezések ellenére is megkülönböztetik őket egymástól a sajátos táncolási módok: az egy-egy nép táncaira jellemző közös stílusjegyek. A közös vonásokat, stílusjegyeket úgy állapíthatjuk meg, hogy elemző módszerrel vizsgálat alá vesszük a táncokat részleteikben és egészükben szerkezet és funkció szempontjából. Az így nyert eredmények egybevetéséből szűrhetők le a sajátos, jellegzetes vonások. E tanulmányban először néhány fontosabb fogalom szakmai meghatározását adjuk, megvilágítjuk az elemzés szempontjait, vizsgáljuk a magyar népi táncokra jellemző tartásmódokat és mozdulatelemeket, azután csoportosítjuk az alapvető motívumokat táncműfaj szerint, és kinetogramm-táblákon közöljük a legtipikusabb magyar néptánc-motívumokat, végül összegezzük a motívumok szerkezeti sajátosságait, és levonjuk a magyar táncolási módra vonatkozó következtetéseket.

ALAPVETŐ FOGALMAK

Táncnak nevezzük „az emberi test meghatározott rend és időmérték szerint való mozgatását”.1 Mozgás (művészi mozgás) a testnek a tér, az idő és az erő meghatározott rendje szerint való hely- vagy helyzetváltoztatása; a tánc alapeleme. Mozdulat a mozgásfolyamatnak olyan eleme, amely megkülönböztethető, jellegzetes, de még nem önálló formai egység. Előkészítő mozdulat vagy ütemelőző a hangsúlyos mozdulat előkészítése, bevezetése a mozgásfolyamatba. Helyzet a mozgásfolyamat leállításával létrejött testtartás. Kezdő helyzet az a testtartás, amelyből a mozgás kiindul. Záró helyzet a mozgásfolyamatot befejező testtartás.2

Alapállás olyan lábhelyzet (lábpozíció), amelynél a testsúly két lábra helyeződik. A táncművészet általában öt alapállást ismer.3 A kezdő vagy záró helyzet azonos lehet az alapállással. Motívum két vagy több mozdulatból álló önálló formai és kifejező egység, amelyből magasabb formák képződnek. Alapmotívum egy tipikus mozdulatcsoportot alkotó és meghatározó formaegység. Variált motívum az alapmotívumnak a tér (plasztika), az idő (ritmika) és az erő (dinamika) szerint módosított formája. Motívumkombináció különböző formaegységek összetétele.

A MOZGÁSELEMZÉS SZEMPONTJAI

A táncot, a táncos mozgást az emberi test közvetíti. Ez differenciált felépítésénél fogva igen sokféle mozgásra képes; annyiféleképpen mozgatható, ahány ízülete van. A térben, időben bizonyos erővel végbemenő mozgásfolyamat egymás utáni (szukcesszív) mozgásain belül lehetséges több testrész egyidejű (szimultán) mozgása is.

A mozgásformák szerkezeti alakulásának, valamint a mozgások technikai sajátosságainak a megállapításához a mozgásfolyamatot részeire kell bontani, vagyis a mozgásokat a tér, az idő és az erő szempontjából egyidejűségükben és egymásutániságukban vizsgálat alá kell vetni.4 A térre vonatkozó plasztikai vizsgálat kiterjed a mozgások irányainak, dimenzióinak, valamint a mozgást módosító egyéb térbeli tényezőknek meghatározására. E kétféle vizsgálat elvezet a mozdulatfolyamat szerkezeti összefüggéseinek és a mozdulatharmóniáknak a megállapításához. Az időbeli elemzés kutatja a mozgás tempóját, ütemnemét, az ütemek számát, ritmusképleteit, hangsúlyait és a kísérő zenével való szinkronját. A dinamikai elemzés megállapítja a mozgást létrehozó erő mértékét, a feszítés és lazítás módosító szerepét, hogy így meghatározza a mozgás jellegét és kifejezésmódját.

NÉPTÁNCAINK MOZGÁSTECHNIKAI ELEMEI

A magyar népi táncokban jellegzetes tartásmódokat és mozdulatokat testrészek szerint vesszük vizsgálat alá. A táncos tartását eleve meghatározzák az egyensúly általános statikai törvényei; ezeken belül pedig valamely nép táncolási módja kialakítja az illető népre jellemző sajátos testtartást. Népi táncainkban mind a férfi, mind a nő tartásmódjára jellemző a fenntartott fő, a magasba nyúló dérék és az egyenes, feszes törzstartás. Maga a nép sem tartja szépnek, ha hajlong a derék.5 A testsúly mindkét lábon van. Mozgásra készen áll a táncos, egyensúlyi helyzete teljesen talpon, de gyakran inkább kissé előrehelyezve féltalpára. A férfiak kissé nyitott vagy tágabban nyitott II. pozícióban állnak, a nők I. pozícióban, természetesen kissé kiforgatott vagy párhuzamos lábbal (a lábak belső éle érinti egymást). Az arckifejezés általában komoly; a hangulat, az érzelem nem jut túlzott mértékben kifejezésre, inkább visszatartott. Az igazi jó táncos érzelmei kifejezése terén is mindig nemes és mértéktartó.

A magyar népi táncok álló egyensúlyi helyzetben folynak le, csak ritkább esetben megy végbe a tánc, guggoló (pl. kanásztánc, szarkatánc), ülő (p1. fonóverbung), térdelő (pl. üvegestánc), vagy fekvő, esetleg más helyzetben (pl. rókatánc, kanásztánc). Álló helyzetben a láb lehet természetes kifordítottsággal, leggyakrabban párhuzamos tartással; van a lábnak be- és kiforgatott helyzete is. Elmozdulhat (kiléphet) mind a nyolc irányban. A kilépés módja: sarokról talpra gördülés vagy talpra lépés. Népi táncainkban a lábmozdulatnak van a legnagyobb szerepe: hol az egész láb mozog, hol csak a részei: a lábszár, a lábfő. A láb alaptartása a természetes, kissé kiforgatott helyzet, gyakori a beforgatott helyzet és csavart (be- és kifordított) mozdulat is.

Amikor a láb mély tartásban a földhöz legközelebb van, mind a nyolc irányban kimozdulhat, és a talp, sarok vagy féltalp érinti a földet. A láb kilendítése legmagasabb előre irányban, férfiaknál ez 135°, nőknél 45°; oldalt irányban kisebb, férfiaknál 90°, nőknél 45° alatt. Láblendítés lehetséges még előre rézsút irányokban is. A láb köröző mozdulatára az elölről oldalra vezetett félkörív a jellegzetes. Gyakori a láb felhúzása bokamagasságtól térdmagasságig. A combnak tartó szerepe van a lábszár mozgásaiban, vízszintes helyzetében a térd iránya előre és rézsút, ritkábban oldalra mutat. Néhány virtusos férfitánc motívumban előfordul a felső lábszárnak elölről-oldalra vagy oldalról-előre való körözése is. A lábszárnak van egyik legfontosabb szerepe néptáncainkban. Sokféle mozgása fokozza a táncok cifraságát, fürgeségét. Leggyakoribb a lábszár oldalt vagy hátravágása, előre-hátra és oldalt lengetése, valamint kifelé és befelé körözése.

A lábfő a táncokban sarkaló és hegyező mozgásokat végez; előfordul kifelé és befelé körözése is. A sarokkopogások technikai alapfeltétele a lábfő erős visszaszorítása. A kar alaphelyzetben természetesen és szabadon mélyen csüng. Tánc közben lehet rögzített (a nőknél csípőre támasztva, a férfiaknál hátul derékon, párosan és csoportosan kézfogással vagy vállfogással összefogódzva), vagy tartott (elől, oldalt, magasban), kísérheti a lábmozgást a természetes egyensúlynak megfelelően harmonikus mozdulattal (általában a súlyt hordozó lábbal ellentétesen). Az alkar leggyakoribb mozdulatai: jobbra-balra lengetés, „kaszálás”, nyolcas körzés, „malmozás”. A kézfő szerepe a tapsnál és csapásnál, valamint az eszközzel való táncolásnál (botforgatás, seprő vagy sapkadobás) jut előtérbe. A kézfő oldalazó és forgató mozdulatai is gyakoriak. Az ujjak szerepe a pattintásnál, táncba intésnél (ujjal) és az ujjak közötti botforgatásnál jut érvényre.

A fej egyenesen fenntartott. A táncos hajlító vagy fordító fejmozdulatai kísérő mozgások (pl. a táncos fejét lehajtva a földet vagy táncoló lábát, esetleg a használt eszközt nézi; partnerére tekint). Önálló mozdulat is lehetséges, pl. táncba intés fejjel. A felsőtest egyenes és feszes tartása mozgás közben állandó, a vállízület is rögzített. Bizonyos táncokban egyes vidékeken (Északkelet-Magyarország) kissé előredőlt testtartással táncolnak. Mint kísérő mozgás előfordul az előre-, továbbá a jobbra-balra hajlás, a törzs forgatása jobbra és balra (törzslengetés). A felsőtestnek a karral együtt végzett mozgása főleg a csapásolásnál jut előtérbe. A csípő mozgásai közt a forgató mozgás jut előtérbe mind a férfi, mind a női motívumokban. Legényes táncainkban a csípő csavarintása gyakori virtusos elem. A női motívumokban gyakori díszítő elem a szoknya libbenését hangsúlyozó farriszálás.

1 Réthei Prikkel Marián, A magyarság táncai. Bp. 1924, 5. old.

2 Vö. T. Arbeau, Orchésographie. Albert Czerwinski kiadása. Danzig 1878, Vály Rózsi ford. 60–61. old.; Bernhard Klemm, Handbuch der Tanzkunst. Leipzig 1910, 31–32. old.

3 Vö. Klasszikus tánc I–V. alapállás.

4 Albrecht Knust, Abriss der Kinetographie Laban. Gundzeichen und ihre Abwandlungen, Schriltregeln, Musterbeispiele. München 1941/42, 1. old. „Mit jedem Schriftzeichnen werden gleichzeitig drei Angaben gemacht: welcher Körperteil innerhalb welcher Zeit in welche Raumrichtung zu fübren ist.” Knust a fenti elvek alapján dolgozta ki mozgáselméletét (kb. 20 000 példával), és e módszer analitikus szemléletét vettük figyelembe a magyar néptánc motivikájának elemzésében. Vö. Cyril Zalešak, Opisocanie l'udovych tancovo. Osveta Martin 1956.

5 Réthei Prikkel, i. m. 20. és 28. old.; Lajtha László és Gönyey Sándor, A magyarság néprajza IV. Tánc c. fejezet. 1937, 146. old.; Gönyey S., A magyar táncok. Az ezeréves Magyarország (Pesti Hírlap Bp. 1939, 848.). Molnár István, Magyar tánchagyományok. Bp. 1947, 31–34. old. Testtartások c. fejezet.