Gondolat Kiadó

Médiapolitikai szöveggyűjtemény

Szerkesztette Polyák Gábor

Kommunikációpolitika – médiaszabályozás

A médiatudomány egyik legkevésbé körüljárt területe a médiapolitika. A médiapolitika fogalmának, rendszerének, céljainak tisztázása nemcsak elméleti oldalról szükséges; hiánya azt is megakadályozza, hogy a napi (párt)politikai, szabályozói gyakorlatban születő, médiapolitikainak szánt döntéseket objektív szempontok alapján értékeljük. A kötetben összegyűjtött tanulmányok – abból a feltevésből kiindulva, hogy a médiapolitika nem azonos a (párt)politikai érdekeknek a média működésében való érvényesítésével (a „médiapolitizálással”) – kísérletet tesznek a médiapolitika fogalmának elméletileg is megalapozott meghatározására, a médiapolitikai fejlődési irányok bemutatására, valamint az alapvető médiapolitikai célok azonosítására. E tanulmányok a kommunikációs és médiatudományi képzéseket lényeges új ismeretekkel bővítik, de az oktatók és a hallgatók mellett a médiapolitikai döntéshozók is útmutatást kaphatnak belőlük a médiarendszert érintő alapvető kérdésekben. A könyvet a médiatudomány, a szociológia és a politikatudomány, valamint a közéleti kérdések iránt érdeklődőknek egyaránt ajánljuk.

Az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet és a Gondolat Kiadó közös kiadványa

400 oldal

Ár: 4890 Ft

RÉSZLET

MANUEL PUPPIS – LEEN D’HAENENS – FRIEDA SAEYS: Mûsorszolgáltatási politika és szabályozási lehetôségek

Az elektronikus média meghatározására és körvonalazására mindenképpen szükséges valamifajta szabályozási keret, amelyet egy adott szinten mûködô hatóság alkot meg. A mûködésre vonatkozó jogi szabályozás nagymértékben determinálja a mûsorszolgáltatási rendszer természetét. Így például a nyugat-európai szabályozás öt jelentôs periódusra bontható (lásd még Coppens–d’Haenens–Saeys 2001):

1. Az elsô mûsorszolgáltatási szabályoknak, amelyek a 20. század elsô éveiben keletkeztek, kevés közük volt a mai értelemben vett mûsorszolgáltatáshoz. A mûsorszolgáltatás akkoriban tisztán technikai kérdés volt, amely bizonyos technikai normákon túl nem igényelt további szabályozást.

2. A mûsorszolgáltatási szabályozás második hulláma a 20-as években jelentkezett. 1925 és 1935 között a legtöbb fejlett országban már olyan „valódi” mûsorszolgáltatási szabályokat fogadtak el, amelyek a tartalommal kapcsolatos szabályokat foglalták magukban. Számos országban a mûsorszolgáltatás állami monopóliummá vált.

3. Az 1950-es években a mûsorszolgáltatási szabályokat az akkor megjelenô új médiumhoz kellett igazítani. A televízió átformálta a mûsorszolgáltatást és az azt szabályozó rendelkezéseket.

4. Az 1980-as években az új technológiák megjelenése és a magánvállalkozásokat elôtérbe helyezô politikaistílus-váltás jelentôs változást eredményezett a médiapolitikában, elsôsorban Európában. Az állami monopóliumok jelentôsége elhanyagolódott, a mûsorszolgáltatást forradalmasította a masszív dereguláció.

5. Az ötödik fázis, amelyben a mûsorsugárzás nemzetközivé válásának és a médiakonvergenciának lehetünk tanúi, ma is tart.

A jelen fejezet struktúrája a következô: az elsô pont a mûsorszolgáltatási rendszerek különbözô modelljeit vizsgálja. A médiarendszerek politikai és gazdasági szervezôdése mélyen befolyásolja a mûsorszolgáltatás szabályozását. Ennek alapján három kérdés fogalmazódik meg, amelyeket a soron következô pontok fejtenek ki. Így a második pont arra keres választ, miért kell egyáltalán szabályozni a mûsorszolgáltatást. A harmadik pont, amely a szabályozandó területekkel foglalkozik, a szabályozó testületek csoportosítását célozza meg. A szabályozás „hogyanjának” megválaszolására a negyedik pont tesz kísérletet, a médiairányítás felépítésének részletes tárgyalásával.

1. A MÛSORSZOLGÁLTATÁSI RENDSZEREK MODELLJEI

Számos szerzô tett kísérletet arra, hogy a mûsorszolgáltatási rendszereket a rájuk ható politikai erôk és jogi szabályozás alapján csoportosítsa, elvégre – ahogy Head fogalmaz – „minden kormány a maga elképzelései, elsôsorban politikai természete szerint alakította ki nemzeti mûsorszolgáltató rendszerét” (Head 1985, 57). Az egyszerû kétpólusú tengelybôl kiindulva, ahol az egyik pólus a „szabad” amerikai modell, míg a másik a totalitárius (gyakran szovjetként emlegetett) modell, a tipológiák egyre összetettebbekké váltak. A valóságban a legtöbb mûsorszolgáltatási rendszer számos modellbôl összelopkodott elembôl épül fel. McQuail (1983, 133) szerint „a legtöbb nemzeti média az intézmény és a gyakorlat, illetve az állam és a média közötti kapcsolat számos alkotójának elegye: libertariánus, ’felelôsségteljes’, valamint autoritárius”. De ezek a kicsinységek gyakran még a legkimunkáltabb tipológiákban is elvesznek.

A klasszikus tipológiák bemutatása – a jelenkori állapot sajátosságainak hangsúlyozása nélkül – mindenképp érdekes történeti szempontból. Eszerint durván négy modellt különböztethetünk meg:

1. Az autoritárius modell. Az autoritárius koncepció a médiával egyidôs (és világszerte valószínûleg még mindig a legelterjedtebb modell); célja, hogy a mûsorszolgáltatást az állami hatalom részévé tegye. A rádió és a televízió a kormányzat támogatását szolgálja minden eszközzel. Siebert klasszikus mûve, a Four Theories of the Press (1956a, 18) szerint „a kommunikáció egységeinek a politikai hatalom erejét kell támogatnia és elômozdítania, amely által a kormány elérheti céljait”. Éppen ezért a cenzúra jelentôs szabályozási eszköz. Az autoritárius modell ideológiája nem determinált, azt a mindenkori, hatalmon levô elit határozza meg, amely lehet politikai vagy vallási is. Az autoritárius modell elemei a legtöbb tipológiában megtalálhatók. Lowerstein és Merrill (1990), Head (1985), valamint Hachten (1996) mindannyian leírják ezt a modellt, az utóbbi hangsúlyozza a modell változatosságtól való irtózását: „Az autoritáriusok számára a sokféle nézôpont fölösleges és felelôtlen, a véleményeltérés zavaró kellemetlenség és gyakorta bomlasztó hatású, míg a konszenzus és az egységesítés a tömegkommunikáció logikus és józan céljai” (Hachten 1996, 15–16).

2. A totalitárius modell. Az eredetileg „kommunista modellnek” nevezett totalitárius modell (annak tulajdoníthatóan, hogy a Four Theories of the Press a hidegháború tetôfokán íródott) az autoritárius modell tökéletesített változatának tekinthetô. Annyiban különbözik a valódi autoritárius modelltôl, hogy tilalmazza a média magántulajdonba vételét. „[…] az eltérô vélemények szankcionálása már nem meghatározó. Minden médium az állam tulajdona; minden információnak […] valamely állami entitás értékeit és céljait kell közvetítenie […]” (Neveu 2004, 331).

3. A nyugati, paternalista modell. Ennek a modellnek a legjobb példái a nyugat- európai, de különösen az egyesült királyságbeli mûsorszolgáltatási rendszerek, amelyeket felülrôl építkezésük miatt „paternalistának” nevezünk: a médiapolitika nem a nagyközönség elképzelései szerint alakul, hanem aszerint, hogy a hatóságok mit tartanak a közönség számára szükségesnek és a közönség által elvártnak (Head 1985). Peterson társadalmifelelôsség-elmélete (Peterson 1956) ehhez annyiban hasonló, amennyiben hangsúlyozza, hogy a médiának a társadalomban széles körû kötelezettségei vannak, amelyek beváltásáért a hatóságok a felelôsek. A paternalista modellt mindig egy monopolhelyzetû közszolgáltató uralja. Az ebben a könyvben bemutatott legtöbb európai eset erre jó példa, és általuk az is nyomon követhetô, hogyan alakul ki ebbôl a negyedik modellfajta.

4. A nyugati, libertariánus modell. Az elôzô modellhez hasonlóan – Hachten (1996) szerint egyébként csak egy nyugati modell létezik – a legfontosabb különbség itt is a média kereskedelmi funkciójában rejlik. Siebert (1956b, 51) hangsúlyozza, hogy az információszolgáltatás és a szórakoztatás mellett ebben a modellben a médiának egy harmadik funkciója is van: „a többi [modellel] összefüggésben alapja a gazdasági támogatás és az anyagi függetlenség biztosítása, avagy az eladói vagy reklámozói szerep”. A könyvben a David Ostroff által bemutatott amerikai mûsorszolgáltatási rendszer ennek a modellnek gyakorlatilag a teljes forgatókönyvét prezentálja. Azzal is egyet kell értenünk, hogy az európai mûsorszolgáltatási rendszerek fejlôdése a libertariánus modell felé halad annak ellenére, hogy gyakran valamely erôs, nem kereskedelmi közszolgáltató áll a rendszer középpontjában. A libertariánus modellt gyakran támadják, mert a média laissez faire természetûként, azaz alapvetôen önszabályozó, piacgazdasági szereplôként jelenik meg benne (Humphreys 1996, 10).