Gondolat Kiadó

Piotr Sztompka/Éles Márta (ford.): Vizuális szociológia - A fényképezés mint kutatási módszer

Kommunikáció és kultúratudományi tanulmányok.

RÉSZLET

INTERJÚ FOTÓINTERPRETÁCIÓVAL

Az elsô ilyen típusú módszer az interjú fotóinterpretációval (Kosela 1989), amit fotóinterjúnak (photo-interview, lásd Collier–Collier 1986, 100), provokált interjúnak vagy stimulációs fotómódszer (photo-elicitation, lásd Harper 1989, 38). A módszer lényege, hogy a kutatás alanyainak mutatnak egy képet, ezt annak spontán interpretációja követi. A fotónak itt ugyanaz a szerepe, mint egy átlagos interjúban a verbális kérdésnek. Az egyes fotók vagy fotósorozatok az interjú kezdeményezésének eszközei lehetnek, és az interjú témáját a bemutatott tárgyakra koncentrálják. Amint azt Sarah Pink (2001, 74) metaforikusan megfogalmazta, „az emberek a fényképek által beszélnek”. Ezt a célt különbözô fényképek szolgálhatják.

Elôször: a talált fotók, amelyeket célirányosan választ ki a kutató különbözô forrásokból, például a sajtófotók közül a felállított kutatási probléma szemszögébôl. Másodszor: a kutató által az interjú elôtt célirányosan készített fotók, amelyek tematikusan kötôdnek a kutatási problémához, vagy a kutatás alanyainak életkörülményeit és feltételeit ábrázolják. Harmadszor: a kutatás alanyainak otthoni gyûjteményeibôl származó amatôr fotók, amelyeket az interjú során megmutat a kutatónak. Negyedszer: a „kultikus” fotók, az adott kor híres és általánosan ismert ikonjai, akikrôl anélkül is lehet beszélni, hogy az interjú során néznénk ôket. Sarah Pink (lásd 2001, 75) ezeket mint „hiányzó fotókat” határozza meg. A korábban említett példák: a Tienanmen téren a tankoszloppal szemben álló egyetemista fiú alakja, a Cerro Muriano alatt a golyótól elesô katona Robert Capa fotóján, a meztelen vietnami gyerekek az ôket kergetô amerikai tengerészgyalogosok elôtt, Che Guevara sapkás portréja, ahogy Gdaƒskban az 1970-es decemberi események során a tüntetôk egy leemelt ajtón viszik meggyilkolt társuk holttestét, a Moszkva mozi elôtt álló tankok Varsóban a hadiállapot idején, Berlinben az égô Reichstagra a zászlót kitûzô orosz katona, stb.

A kutató szerepe lehet nagyon korlátozott vagy aktívabb. Az elsô példában a kutató csak bevezetô kérdéseket tesz fel, például „Mi ez a helyzet? Ez egy tipikus helyzet? Mit érezhetnek a képen ábrázolt személyek? Mi az, ami összeköti, és mi az, ami elválasztja ôket? Ismerôs ez a helyzet a saját tapasztalataiból?” (Kosela 1989, 169), majd ezt követôen csupán regisztrálja, például magnó segítségével – a kutatás alanyainak spontán reflexióit. A másik esetben a fénykép nézegetése közben beszélgetést folytat a kutatás alanyával, a témát támogató és kiterjesztô ad hoc kérdéseket tesz fel a kutatás alanyának narrációjában felbukkanó szálakhoz kapcsolódva. Elôre elkészített kérdések forgatókönyvével is lehet dolgozni, amelyek a képen ábrázolt helyzetre vonatkozó egyre konkrétabb részletekre kérdeznek rá.

A kutatás alanyainak mutatott fotók különbözô jellegûek lehetnek – általánosak vagy konkrétak. Az elsô esetben a mindennapi életre jellemzô, különbözô elemekben és részletekben gazdag fényképet mutatnak, például egy zsúfolt városi utca képét. A kutatót ekkor az érdekli, a kutatás alanya mit választ ki elsôként ebbôl a káoszból, mire mutat rá mint a legfontosabbra. A második esetben a fotók egy világosabb és konkrét helyzetet mutatnak, például egy utcai demonstrációt. A kutató ebben az esetben arra törekszik, hogy megtudja a kutatás alanyának véleményét az adott tiltakozással, ellenállással, politikai konfliktussal kapcsolatban, valamint azt, hogy ô maga részt vesz-e ilyen tevékenységekben. E stratégia változata lehet a hétköznapi tapasztalatban nem tipikus helyzetek, például deviáns közösségek – homoszexuálisok, kábítószeresek, prostituáltak, transzvesztiták – fotóinak megmutatása, azért, hogy felmérjék a kutatás alanyának tolerancia- vagy elfogadási szintjét.

Egy másik változat különösen sokkoló – erôszakot, szexuális erôszakot, terror-, illetve bûncselekményeket ábrázoló – fotók megmutatásán alapul, aminek célja, hogy felmérjék a kutatás alanyának érzelmi hozzáállását. Fontos megkülönböztetés a kutatás alanyához közel álló közeg vagy környezet, illetve épp ellenkezôleg, a tôle távol álló, egzotikus dolgok bemutatása. Az elsô és a második esetben valami másról informálnak a kutatás alanyának reakciói. Az elsô esetben mélyebb ismeretet szerzünk az identitásukra, identifikációjukra, vagy ellenkezôleg, a hétköznapi életük világával való elégedetlenségükre, távolságtartásukra vagy ellenségességükre vonatkozóan. A másodikban tudomást szerzünk a xenofób, idegenellenes beállítottságukról, vagy ellenkezôleg, a távoli viszonyítási csoportok iránti vágyakozásról vagy a más életkörülményekrôl szôtt álomról.

A fotóinterjú érdekes formája az, amikor a kutatás alanyának közvetlen környezetérôl, munkahelyérôl, otthonáról, lakókörnyezetérôl célirányosan készített fotókat mutatnak, amelyeken ô maga is szerepel. Ez olykor hosszú elôkészítést igényel. Douglas Harper (lásd 1986, 28) elmondja, mielôtt Willie-vel, az autószerelô mûhely alkalmazottjával fotóinterjút készített volna, három évet (!) szánt a mûhelyben folyó munka és beszélgetôpartnere közelebbi megismerésére, amihez az alkalomszerû fényképezés társult. „Elôször a fényképezés idegen és a munkafolyamatot zavaró tevékenységnek tûnt, de abban a pillanatban, ahogy elkezdtem az interjút, Willie már észrevette és elfogadta a fotózás célját.” Az interjúban a kutatás alanyának társadalmi közegét, ismerôseit, szomszédait bemutató fotókra való hivatkozás érdekes asszociációkat kelthet, segítheti az emlékezést, és olyan tények elôhívását, amelyek egyébként rejtve maradtak vagy nem tudatosultak volna.

Az olyan kérdések, mint: Mit csinálsz ott? Kivel beszélgetsz? Mi az a gép, ami mellett állsz? Kit ábrázol az a kép a kredenceden? Ki az a szomszéd a kerítés mögött? stb., az interjúhelyzetnek még nagyobb intimitást adnak, és a kutatás alanyát nemcsak abban az értelemben vonják be a beszélgetésbe, hogy a kutatóval közösen nézik a fotót, hanem abban is, hogy önmagát mintegy tükörben nézi. Az adatközlôk itt könnyen kerülnek a kutatót a saját világukon végigvezetô helyi szakértô, tekintély vagy idegenvezetô szerepébe. John Collier szerint (lásd 1995, 222) ez lehetôvé teszi, hogy legalább négy témában szerezzünk részletes információkat: a) a fényképen szereplô személyek részletes azonosítása: név, státus, társadalmi helyzet, személyiségjegyek, b) a fotó hátteréül szolgáló hely azonosítása: ki a házak, mezôk, rétek tulajdonosa, hol vannak az etnikai közösség határai, c) az alkalmazott ceremoniális vagy rituális technikák és formák azonosítása, d) a fotón szereplô személyek múltjában zajló eseményekrôl kapott információ, különös tekintettel a múlt és a jelen közötti kontraszt kommentálására.