.jpg)
Rosenfeld, Alvin H.: Kettős halál
Gondolatok a holokauszt-irodalomról
Fordította Peremiczky Szilvia
Az Indianai Egyetem professor által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?
A szerző az e kérdésekre adható válaszokat mutatja be, többek között Paul Celan és Nelly Sachs, Elie Wiesel és André Schwarz-Bart, Rolf Hochhuth és Peter Weiss, William Styron és Sylvia Plath műveit vizsgálva. Az általa kialakított értelmezési keretek alkalmasak arra is, hogy például Kertész Imre vagy Radnóti Miklós munkásságát is új megvilágításba helyezzük.
A kötetet a 20. századi magyar- és világirodalom kedvelőinek ajánljuk.
250 oldal
Ár: 2690 Ft
Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)
RÉSZLET
4. fejezet
Az utolsó lehelet költészete
Csitt! és pszt! – még egy piszenést se tőled.
Hajolj meg bánatodban, és egy szót se szóljál.
Fekete, mint a fájdalom és fehér, mint a halál.
Csitt! és pszt! – és fojtsd vissza lélegzeted.
MANI LEIB
Valamikor széles körben úgy vélték, hogy a költészet természetszerűen van jelen a tapasztalat bizonyos területein, valamint formai szempontból egy bizonyos fajta nyelvhasználatában. Néhány téma a benne rejlő tulajdonságok miatt tűnt költőinek, mint ahogyan a nyelv bizonyos konvenciói ugyancsak a költészetet szolgálják és közvetítik a nagyvilágba. Mindez – tehát annak meghatározása, hogy voltaképpen mi az, ami már természeténél fogva költői téma, és hogy melyek azok a formai eszközök, amelyek által az testet ölthet – már réges-régen változóban van, úgyhogy a huszadik századra már nagyban fellazult a költészet fogalma, és a témák sokkal szélesebb körét ölelte fel, sokkal szabadabb, kevésbé konvencionális nyelvi eszközök bevetésével, mint valaha azelőtt. Búskomor tájképek, antihős szereplők és nem fennkölt érzelmek a költészet közhelyes elemeivé váltak legalább a francia szimbolisták korától kezdve – sőt magát a „költői” fogalmát új meghatározással kezdték körülírni – amelynek már nem kellett a rím, a szabályos versmérték vagy hagyományos strófikus sémákban megjelenniük.
A költészet mindig is az volt, amit legtehetségesebb költőink alkottak a világból szavaik segítségével, és ha a világ már nem úgy nézett ki vagy nem úgy volt érzékelhető, mint ahogy a múltban, akkor a költészetnek meg kellett változnia, hogy képessé váljon az új körülmények tolmácsolására. Mikor azonban elmulasztotta ezeknek a változásoknak a visszatükrözését, vagy mikor előző időszakok konvencionális nyelvezetén próbálta tolmácsolni azokat, a költészet finomkodó időtöltésbe hanyatlott – ami lehet, hogy ügyes rétorok által művelt kedvtelés volt, de semmiképpen sem a mindennapok élettel teli beszéde. Mert ahhoz, hogy élő legyen, a költészetnek folyamatosan változnia kell, bár ugyanakkor megmaradnia az állandóság hangjának minden változás közepette.
