.jpg)
David Van Reybrouck: A JÁRVÁNY
Írók, termeszek, Dél-Afrika
RÉSZLET
3. fejezet
AZ ELLOPOTT TEST
Jaj, a tücsök nem lakmároz,
Átvánszorog a szomszédba,
– Könyörülj! – szól a hangyához,
Egy szem gabonát adjál, most!
Abban a pillanatban, amikor Gentben kinyitottam az Arnold Vander Haeghen Múzeum kapuját, minden okom megvolt rá, hogy jókedvű legyek. A szép tavaszi idő hatására az emberek elözönlötték a Veldstraatot, a villamos vidáman csilingelve araszolt a vásárlásra éhes tömegen át, és azt hittem, hogy fél óra múlva már tudom, elkövetett-e plágiumot Maeterlinck.
Az Arnold Vander Haeghen Múzeum úgy bújik meg az áruházak zászlai, a nyári pamutruhák és a waffel illata között, mint egy zavarban lévő fiú a házibulin.
Egy korábbi században Arnold Van der Haeghen mecénásként tevékenykedett, és azzal a feltétellel hagyta Gent városára a széles lépcsőkkel és pasztelszínű freskókkal díszített, csinos kis palotát, hogy abban múzeumot rendeznek be. Így is történt, legalábbis névleg. A falra erősített tábla ezt szépen meg is erősíti, de egyetlen genti lakos sem hallott még róla, pedig a város legforgalmasabb bevásárlóutcájában található. Nem is szökik az egekbe a látogatók száma. Először is azért, mert szinte soha nincs nyitva – leginkább csak akkor lehet meglátogatni, ha előre bejelentkezik az ember. Másodszor pedig azért, mert tulajdonképp nem sok látnivaló van benne – nem egy homogén gyűjtemény. Leginkább még talán azokat vonzhatja, akikben olthatatlan érdeklődés van a kínai porcelán iránt, mert van benne néhány méretes Ming-kori váza. Vagy a megsárgult színházi plakátok és a város elfelejtett Nobel-díjasa iránt. Itt őrzik Maeterlinck írásainak, leveleinek, könyveinek és használati tárgyainak nagy részét.
A genti egyetem egyik irodalomprofesszora egy életet áldozott arra, hogy összegyűjtse és leírja a legkülönfélébb kéziratokat és leveleket. Ő hozta létre a Fondation Maurice Maeterlincket, ő indította útjára az Annales de la Fondation Maurice Maeterlincket, és évről évre ő írta tele az évkönyv felét. Egy adott pillanatban a Maeterlinck özvegyével való jó kapcsolatainak köszönhetően egészen olcsón úgy vásárolta meg a dolgozószobát, ahogy azt az író halálakor hátrahagyta. Napjainkban a könyves szekrények, az íróasztal, egy pár rózsaszín heverő és mindenekelőtt az író könyvtára jelentik az Arnold Vander Haeghen Múzeum ékköveit. Már legalábbis annak, aki tud róla, aki becsönget, aki még ismeri Maeterlincket.
Amikor 1999-ben meg kellett emlékezni Maeterlinck halálának ötvenedik évfordulójáról, egy szerény, de gondosan összeállított kiállítást rendeztek. Ez volt az amúgy haloványra sikeredett Maeterlinck-emlékév egyetlen tényleges tevékenységet jelentő programja. Ha mindezt összehasonlítjuk Louis Paul Boon, a másik kelet-flamand író vagy a Guido Gezelle körüli nagyszabású megemlékezésekkel – ez utóbbi a flamand irodalomnak abban a jubileumi évében már kétszer annyi ideje nyugodott az Úrban –, láthatjuk, mennyire megkopott Maeterlinck hírneve. Miközben a haladó Flandria még mindig azonosul az Aalstból származó, szeretetre méltó anarchistával, szocialistával és erotékással, a katolikus Flandria pedig születési és halálozási értesítőkkel mutatta ki feltétel nélküli vonzalmát a nyugat-flamand költő-pap versei iránt, mára szinte teljesen eltűnt Maeterlinck egykori – a liberális, egyházellenes, francia nyelvű flamandok alkotta – olvasóközönsége. 1999-ben nem adták ki újra a műveit, nem voltak akadémiai ülések, emléktúrák vagy virágszőnyegek, mint ahogy, hál istennek, helyi söröket sem neveztek el az íróról. Csak egy kis, szinte észrevétlenül maradt kiállítás volt, két terem, ahol néhány levelet és a művek első kiadásait állították ki. Ez még mindig megtekinthető.
