Kizökkent elmék nyomában | Lebilincselő tudománytörténet

Írta: Bedő J. István - Olvass bele

Vajon mekkora lehet az olvasótábora a tudománytörténeti műveknek? Messze már az idő, amikor a kamaszok a tudomány eredményeit Verne regényeiből szívták magukba. A kamaszok ma már jórészt nagyszülőkké nemesedtek. (Már aki, ugye.)

Nem számíthat a regényes életrajz (Pasteur élete, Aki lehozta az égből a villámot) szerzője sem nagy ismertségre. De ettől még a kutatás története nem válik unalmassá, sőt. Legfeljebb a magánéleti párbeszédek és romantikus fordulatok elmaradnak. Csak a tárgyilagosság meg a feszültség marad.

Mondják, minden falunak megvolt (megvan) a maga bolondja. Csakhogy a sérült emberek sokáig eltűntek szem elől, persze csak addig, míg a lipótmezei sárga ház ajtajára lakatot nem tettek. Azóta – panaszkodnak is az orvosok – ismét kószálnak az ilyen-olyan betegségekkel küszködők. Másfelől viszont a különös észjárású emberekre irányul a figyelem: különösen az esőemberekre.

Hát erről, ezekről írt egy kötetnyi esszét Douwe Draaisma. A szerző holland, a könyv tárgya pedig egy sor tünetegyüttes, mégpedig olyan, amelyik kutatójának, olykor felfedezőjének, máskor népszerűsítőjének nevét kapta – az ilyet eponimának nevezik. Köznévvé lett tulajdonnév. Nem világos? Dehogynem. Ha azt mondjuk: Alzheimer, Parkinson, rögtön mindenkinek ismerős a betegség is. De mi volt a betegség Parkinson előtt? Ki volt Alzheimer doktor, és hogyan akasztották nevét az apránként beazonosított betegségek elszenvedőire?

Különös és érdekes világ furcsa oldalait ismerjük meg a tanulmányokból.

A gyógypedagógusok például pontosan tudják, hogy a pesti utca (vagy a körúti villamosok) emblematikus figurája, a folyamatosan szitkozódó, káromkodó, ordító asszony, aki már-már eltakarja a ’füttyös Gyuri’ emlékét – valószínűleg Tourette-szindrómás. Tudják, mert a speciális (mármint gyógypedagógiai) iskolában felbukkan olykor egy kiskölyök, aki néha ugat, néha rikkant egyet, máskor szokatlan, kifacsart mozgásokat, rúgásokat ad elő – és ez nem más, mint valamilyen nagy méretben végbemenő tikkelés.

És azt is tudják, hogy létezik Tourette-es sebész (!), aki műtét közben biztos kezű, pontos és tévedhetetlen, utána viszont a szakmai megbeszélésen már kényszeres földre vetődést ad elő, kollégái pedig tudják, hogy nem ez a fontos, hanem a műtét alatti viselkedése.

Egy régebbi korban mind a tébolydában végzik, tengődve, megkötözve, kényszerképzetesek között. Esetleg hideg vízzel locsolva, ágyhoz kötözve vagy hátrakötözött kézzel a kényszerzubbonyban. A kizökkent elméket azonban ma már – szerencsére – megérteni, elfogadni, elfogadtatni akarják.

A másik nagy kérdőjel – az Asperger-szindróma. Raymond Babbit, az Esőember történetében hangzik el, ti. hogy ő, a Rainman is Aspergeres. Még ma is megfejtetlen rejtvény a különös autista (a ’bolond zseni’ vagy másként ’zseniális idióta’) létrejötte. Ennél már csak az a nagyobb feladvány: hogyan lehet kommunikálni az autistákkal. Az emberi agy: fekete doboz, csakhogy míg a repülőgépek fekete doboza megfejthető adatcsomagokat gyűjt, az autista elméjében találgatva tapogatózik a neurológus.

Esszékötetről lévén szó, a tucatnyi történet felépítése mind hasonlít egymáshoz: a jelenség megfigyelőjének, leírójának életét és tudományos munkásságát, a kutatások tévútjait, zsákutcáit, a kortársak háláját vagy hálátlanságát, és az utókor által adományozott megbecsülést meséli el. Mégis mindegyik történet egyedi és izgalmas, mert a tudományosság igényének megfelelő, ugyanakkor világos megfogalmazás (Bérczes Tibor gördülékeny fordítása) élvezetes szellemi kalandot kínál.