.jpg)
Megjelent! Bemutató: 2010. november 30. 18:00, Kossuth Klub (VIII. Bp., Múzeum u. 7.)
Csúri Ákos: Arany, ember - Rendhagyó portré Zelnik Istvánról
Dr. Zelnik Istvánról esztendeje még csak szűkebb pátriája, néhány diplomata és magyar műgyűjtő tudta, hogy kicsoda. Azóta egy ország suttogja neve hallatán, arca láttán: ő az Aranyember. Vagy éppen az Aranymúzeum létrehozója. Az idén megjelent – igaz, szubjektív – listán már a huszadik leggazdagabb magyar. Délkelet-ázsiai arany-, ezüst-, bronz-, kő-, elefántcsont- és porcelángyűjteményének értékét 1,5 milliárd dollárra becsülték két évvel ezelőtt. Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan került a birtokába ez a világon egyedülálló kollekció, és miért éppen Magyarországon folytat kulturális missziót, hoz létre múzeumot? Ez a könyv egy rendhagyó módon megírt portré keretében oszlatja el a mendemondákat, és enged betekintést egy 20–21. századi magyar sikertörténet kulisszái mögé.
382 oldal, keménytáblás, ár: 3990.- Ft
RÉSZLET
Véletlenek összjátéka a Rámpában
Hogy mire jó egy érettségi találkozó! Pláne a huszadik. Például arra, hogy az ember annak lázas szervezése közepette személyesen megismerje azt, akivel fél év múlva tele lesz a magyar sajtó, és akiről – ha nincs a szeretett gimnázium és a szembesülés a tovaröppenő évekkel – valószínűleg soha, vagy csak évek múlva hallott volna. Hogy van itt egy kis ellentmondás? Van bizony. S mégis, az első bekezdés minden szava helytálló. Mert ahhoz ugyanis, hogy megtudjuk, ki is az a Zelnik István, a múzeumalapító, 1,5 milliárd dollár értékű vagyonával az egyik leggazdagabb magyar, ahhoz bizony kellett a Lehel téri Rámpa söröző, annak feledhetetlen hangulatával, elviselhető áraival, csocsójával és sportmániájával. Történt ugyanis, hogy a szegedi osztálytalálkozót – honnan máshonnan? – Budapestről szerveztük lázasan. Már éppen lemondtunk arról, hogy valamely osztálytársunkat utolérjük, amikor két korty között barátom megemlítette, hogy ismerősei között van egy üzletember, aki éppenséggel „aranytárgyakat gyűjt, délkelet-ázsiai dolgokat, és múzeumot akar alapítani”. S netán feleségemet, aki egy kulturális televízió-műsor szerkesztője, érdekelheti egy pár perces interjú erejéig, aminek az ismerőse is bizton örülne. Így hallottam először Zelnik Istvánról, akinek akkor még nevét sem mondta a barátom. Ismerőse volt, és kész.
A tévészereplés – akkor – természetesen nem jött össze. Ennek – amit a Rámpában még nem tudhatott az ember – több oka volt. Egyfelől Zelnik életritmusa, másfelől a nyilvánossághoz való viszonya, valamint az, hogy ez nem ötperces téma, hanem fi lmért kiált. De a legfontosabb: az információhiány. És ez az a szó, amely végigkísérte az elmúlt esztendőben mindenben, ami dr. Zelnik Istvánnal és az ő projektjeivel kapcsolatban felmerült. Kollégák részéről éppen úgy, mint múzeumi szakemberek, politikusok és mindennapi polgárok felől. Ki ez az ember? Honnan jött? Miből van a vagyona? „Elmentek-e nála otthonról”, hogy a gazdasági világválság kellős közepén saját pénzéből múzeumot épít, alapít és nyit? Lopta, szerezte vagy összeügyeskedte a műkincsgyűjteményét? Esetleg valóban vásárolta, és tényleg az övé-e? De akkor meg kitől vette, és mennyiért? Csendes, morc, nagyképű, visszahúzódó, harsány, ravasz, hazudozó, hazardírozó, becsületes, kommunista, szocialista, demokrata, zavarosban halászó, tisztességes? És még számtalan jelzőt tehetünk a kérdőjel elé, mielőtt konklúziót vonnánk.
Milliárdos a semmiből.
