Gondolat Kiadó

A népirtás magántörténete | Piotr Rawicz: Az ég vére

Írta: Boris János

Piotr Rawicz apokaliptikus költői regénye (a kényszerű műfaji meghatározással élve) „holokauszt-regény”, és mint ilyen, ennek a műfajnak a legnagyobbjai közé tartozik – egy sorban Primo Levi, Tadeusz Borowski, Eli Wiesel, Jerzy Kosiński vagy Kertész Imre műveivel. Aki még nem olvasta, ennek alapján szinte automatikusan azt hiszi, a regény a koncentrációs táborok rémségeit írja le. Oszlassuk el a félreértést: „Az ég vére” nem lágerregény. Terepe a megszállt Ukrajna, ahol a helyi, a pogrom-hagyományban mélyen járatos lakosság maga is lelkesen kiveszi a részét a tömeggyilkosságokból, a menekülés pillanatai hol elborzasztóak, hol groteszkek. Ezért is fontos a mű, mert a köztudat a holokauszt = koncentrációs tábor képletben gondolkodik.

Valójában a népirtás a Szovjetunió elleni támadás első pillanataiban megindult, s az ukrajnai „szabadtéri” tömegkivégzésekkel, Babij Jarral és a többivel kezdődött igazán; az Einsatzkommandókkal és azok „bennszülött” támogatóival, a különféle milíciákkal, az ukrán és lengyel antiszemitákkal. Az áldozatszámok is döbbenetesek, elképzelni sem tudom, milyenek lehetnek az arányok Auschwitzcal összehasonlítva. Ez Piotr Rawicz regényének világa. Talán még Jerzy Kosińskié hasonló egy kicsit. (Emlékeztetőül: Kosiński könyve, A festett madár éppen húsz éve jelent meg.) Alighanem ezért nem adták ki ezt a könyvet a rendszerváltás előtt, még akkor sem, amikor a holokauszt témája kezdett megjelenni Magyarországon, mert hát az ukránok is „szovjet” nép volt, amelyről nem volt szabad feltételezni, hogy részt vett ilyesmiben (Jevtusenko Babij Jar-ját is betiltották), később meg ki tudja... Talán épp a fekete humora miatt; mintha a világirodalom legbizarrabb, lerémisztőbb pikareszkjét olvasnánk. Ez a bizarr költőiség az, amely Rawicz regényét egészen egyedivé teszi azon művek között, amelyek témáját a holokauszt adja.

A regény narratíváját – amely minden bizonnyal Rawicz saját meneküléstörténete – a szerző úgy oldja meg, hogy nem személyesen ő az elbeszélő, hanem egy harmadik személy történetét meséli el. Aki a valóságban persze minden bizonnyal ő maga (a két szerep a legköltőibben leírt pontokon gyakorta össze is csúszik) és aki – árjás megjelenésére, elsőrangú német és ukrán nyelvtudására és mély nemzeti műveltségére támaszkodva – menekül, bujkál, miközben szörnyű tömeggyilkosságok és kegyetlenkedések tanúja, részese, amelyek némelyikét már-már szenvtelenül írja meg. Sőt amikor körülmetéltsége miatt lebukik, még azt is sikerül egy kamaszkori botlás és egy fitymaszűkület sztorijával kidumálnia, no meg azzal, hogy a „vizsgáztatás” során lepipálja ukrán műveltségből, sőt – ez talán a regény legbizarrabban humoros része – kioktatja igazi ukrán nacionalizmusból a németekkel kollaboráló helyi milícia tisztjét.

Rawicz végül mégis Auschwitzba került, de ahogy a Goncourt-díjas, ugyancsak holokauszt-író Anna Langfusnak adott, ellentmondásos interjújában mondja, nem mint zsidó. Langfus szinte vádlóan kéri számon rajta, miként lehetséges, hogy a költői leírások és a keserű humor közepette időnkét úgy tűnik, mintha nem is volna különbség hóhér és áldozat között: ugyanannak a gépezetnek a részei, mire Rawicz azt feleli, hogy ő hívő, és az ő szemével nézve „mindannyian halottak vagyunk”. Innen érthető meg a regény morbid, már-már cinikus költőisége. És innen nézve érthető – lélektanilag legalább – hogy Párizsban Rawicz az enfant terrible-t játszotta, vad, élethabzsoló életet élt, időként depresszióba zuhanva.

Érdemes itt beleszúrni egy kis irodalomtörténeti kitérőt. Rawicz és Danilo Kiš jó barátok voltak kettejük párizsi éveiben. Kiš legjobb elbeszélései között tartják számon a Jurij Golec című novellát, amely ki másról is szólna, mint Rawiczról. Az író utolsó találkozásukat eleveníti fel tragikus sorsú barátjával, amikor is hasztalan próbálta lebeszélni Piotrt az öngyilkosság gondolatáról.

Rawicz regényéről mit sem tudtunk még, amikor irodalmi szereplőként már rég ismerhettük, hisz maga Kiš sosem titkolta, ki rejtőzik a Jurij Golec név mögött. De azt csak ő tudhatta – és rajta kívül azok, akik mind Rawiczot, mind Kist olvashatták vagy ismerték –, hogy ez volt az ukrán álnév, amely alatt Rawicz regényének hőse, Borisz (szerző regénybeli alteregója) bujkál.

Mindezek után egyre inkább foglalkoztat, hogy vajon miért nem tudott Rawicz regénye megjelenni mostanáig. Mintha senkinek sem jutott volna eszébe, hogy utánanézzen ennek a műnek. Lehet, hogy tévedek, és akadt, aki tett rá kísérletet. De a kiadó főszerkesztőjeként egy csöppet sem bánom, hogy a Gondolat fedezhette föl a magyar olvasó számára.

A franciák – és a világirodalom – már régebben a megfelelő helyre tették. Nem kisebb szerző, mint Emil Cioran írta róla a Cahiers [Naplók] 1957–1972 című 1997-es kötetében: „Vigasztaló, hogy van Párizsban egy Piotr Rawicz.”

Piotr Rawicz: Az ég vére

Gondolat Kiadó, 2010