Gondolat Kiadó

A Café Momus komolyzenei magazinban megjelent recenzió a LISZT FERENC: Chopin könyvünkről.

LISZT FERENC: Chopin CD-melléklettel Ford.: Wass Ottilia

160 oldal

2800 Ft

"1849. október 17-én a lengyel nép nagy fia, a nemzeti forradalmak lángszavú rétora, a romantikus zeneművészet aranygenerációjának oszlopa, Fryderyk Chopin az öröklétbe költözik. Alig pár héttel azután, hogy a pályatárs földi maradványait a hideg földbe eresztik, Liszt Ferenc tollat ragad, hogy elsőként írjon méltató "beszélyt" néhai kollégájáról. Nemcsak első akar lenni, de a leghangosabb és a legszívhezszólóbb is, aki Chopint a neki kijáró tiszteletadással és hódolattal búcsúztatja.

Liszt Ferenc Chopin-könyve, melynek címe szűkszavúan csak az elhunyt művész keresztnevét idézi, először 1851-ben jelenik meg, ekkor még folyóiratban, folytatásos formában, egységes könyvalakot egy évvel később nyer. Érthető Liszt sietsége és elkötelezettsége: két évvel korábban Felix Mendelssohn távozott az élők sorából azok közül, akik a romantikus lelkületet és művészet-esztétikát leghitelesebben képviselték, s most Chopin sincs már a földiekkel; a magyar muzsikus talán úgy érzi, egyedüli szószólója marad sokra hivatott nemzedékének. (Megjegyezhetjük: az 1809-11 között születettek, a romantikusok Nagy Generációja - Mendelssohn, Schumann, Chopin, Liszt - hamarosan másik pillérét is elveszíti Robert Schumann személyében.)

Pedig nem volt forró barátság Chopin és Liszt között. De még igazán gyümölcsöző szellemi partnerség is alig. Mégis, bizonyosan több bennük a közös, mint ami elválasztaná egymástól e két géniuszt. Jó ismeretség van közöttük: alkalmanként találkoznak, hol hízelgő szavakkal, hol hűvösebb üdvözléssel vannak egymás iránt. S bár csakugyan eltérő temperamentumú egyéniségek - Liszt extrovertált figura, vonzódik a külsőséges, színpadias jelenségekhez, Chopin ezzel szemben befelé forduló, melankóliára hajlamos, tépelődő lelki alkat -, összefűzik őket a közép-európai identitás eltéphetetlen kötelékei. Liszt is és Chopin is hajlamos a legmesszebbmenőkig védelmezni nemzetének igazát, a "keleti" elnyomott népek jajszavát művészetén átszűrve világgá kürtölni nyomorukat és bánatukat. A két harcos honfi ebben a forradalmi hevületben, más szóval egy nemzeti nagy panaszdalban rendre ugyanarra az útra talál.

Liszt nem biográfiát ír, az ilyesmi nem az ő dolga, s talán nem is érdekli. Liszt lazán szőtt esszét farag Chopin alakja köré, olyat, amelyben legalább annyi a Liszt, mint a Chopin. Ha ugyan nem több. Elmélkedik, hosszas gondolatmenetekbe szalad, meg-megáll és szemlélődik, majd ismét nekirohan a témájának. Műve nem tart szigorú struktúrát. Csapongó, markánsan művészi igényű, már-már szépirodalmi értékű szöveg az övé, közelebb áll a liszti muzsika jól ismert érzelmi hullámzásához mint egy tárgyilagos emlékezés-kötet józan megfontoltságához. Liszt nem tud, nem akar objektív maradni, Chopinben folyvást a rokonlelket, az útitársat látja, helyenként talán saját magát is. Egy szószóló ír egy másik szószólóról, egyik poéta a másik poétáról, ezért sokszor összeolvadni látszanak alany és tárgy.

A könyv szerkesztője, valamint a kötet előszavának szerzője, Szilasi Alex nem vállal nagy kockázatot a kijelentéssel, mely szerint Liszt Chopin-könyvének legnagyobb erénye a poézis, azaz a liszti szöveg költői kifejezésmódja. (Jelen sorok kevésbé előzékeny - és nyilvánvalóan kevésbé avatott - szerzője szerint egyetlen erénye.) Mert Liszt nem bánik fösvényen a szavakkal, munkájában számos alkalommal bukkanni kortárs irodalmi idézetekre vagy egyéb, kulturális kontextust kereső asszociációkra; valósággal fürdik a romantikusan gazdag, halmozóan bőkezű írói formanyelvben.

"Költői jellemrajz" ez - állítja Szilasi, ám a mai olvasónak akkor is terhes volna e pátosztól s megannyi nagyotmondástól, fontoskodástól ragacsos írásmű a maga avítt beszédmódjával, ha a fordításból kigyomlálták volna a terjengősre nyúlt passzázsokat és véget érni nem akaró, unalomig ismételt hozsannákat. Kivált így azonban, hogy a most a boltokba került kötet bizonyos Wass Ottilia grófnőnek az 1870-es években készített fordítását használta fel a kiadó, különösen fárasztó olvasmányt kínál. A szokásos apologetika, miszerint az efféle idejétmúlt nyelvezet szinte változatlan újraközlése az újabb kiadásokban alkalmas arra, hogy a kor jellemző diskurzusának stilisztikai sajátosságain keresztül hűen visszaidézze a korszak kulturális atmoszféráját, akár elfogadható is volna. Egy muzeológusnak. De a mai olvasó számára inkább kimerítő, mintsem üde mozzanatként hat az "ófranciából" magyarított, ódon, cirkalmas és körülményes szövegezés. A korszellemet csakugyan felidézi, de a ma emberének figyelmét, dacára a gondosan felépített jegyzetapparátusnak, félő, elriasztja.

Bizony meg kell dolgoznunk azért, hogy Liszt gondolatmenetét a maga jellegzetes logikájában követni tudjuk. A pilledő, lankadó olvasói érdeklődés könnyűszerrel elveszíti a fonalat. A régi idők nagy fiai persze sosem adták olcsón a bőrüket, mindig elkötelezett odafordulás, alázat és szolgálatkészség szükségeltetett ahhoz, hogy a jelenkor embere a megidézettek mellett akár Berlioz, Wagner vagy Schumann ezer szálból szőtt mikrovilágát felfejthesse, akár muzsikával, akár írott szóval volt dolga. Első olvasatra ez a kötet egy afféle utazás Liszt Ferenc különc koponyája körül - Fryderyk Chopin ürügyén. Mi pedig először a Chopin-év, majd az újesztendő fordultával a Liszt-bicentenárium örve alatt forgatjuk e sárgult régiségeket, s hüvelyezzük belőle, ami hasznunkra válik."